Ideológia és jogállamiság

Elutasította az Európai Unió Bírósága a magyar és lengyel keresetet, mely szerint jogtalan a jogállamisághoz kötni az uniós pénzek folyósítását. Az Európai Parlament (EP) 2020-ban szavazott az uniós pénzalapok és a jogállamiság összekapcsolásáról, Magyarország és Lengyelország pedig ez ellen fordult az EU bíróságához. Sikertelenül. Ha valamelyik tagországban jogállamisági problémák vetődnek fel, az Európai Bizottság (EB) lezárhatná az uniós pénzcsapot.

Szerdai döntésével az Európai Bíróság alighanem elmélyíti az EU-n belüli ellentéteket, a tagországok közötti törésvonalak még jelentősebbé válnak, s a széthúzás felerősödik.

A szembenállás két tényezőre vezethető vissza, nevezetesen arra, hogy nem világos, mit értenek konkrétan jogállamiság – és közös európai értékek – alatt, s ki dönti el, hogy egy ország betartja-e vagy sem.

Amennyiben a korrupcióról van szó, akkor üdvözítő a potenciális brüsszeli pénzügyi ostor, erre a 2016–19-es romániai helyzet a legjobb példa. Az EU nyilván nem fogadhatja el, hogy egy tagország maffia-állammá váljon, hogy csontvelőig korrupt hatalom mészárolja le a törvényeket, csakhogy befolyásos politikusok megőrizhessék személyes szabadságukat és anyagi zsákmányukat.

Az utóbbi évek tapasztalatai azonban arra utalnak, hogy a nyugati balliberálisok saját ideológiai dogmáikat igyekeznek ráerőszakolni jogállamiság címen a markánsan jobboldali beállítottságú tagországokra. A brüsszeli politikai elit nem is nagyon titkolja, hogy a pénzügyi lefaragások ostorát mindenekelőtt Magyarország és Lengyelország móresre tanítására agyalták ki.

Nyugat-Európa nagyvárosaiban az iszlám terrorizmus egyre gyakoribb jelenség, melyben több száz ártatlan ember vesztette életét, vagy nyomorodott meg testileg-lelkileg. A nőket érő szexuális atrocitások szintén gyakoriak, az államok pedig jóformán elvesztették ellenőrzésüket a migránsoktól sűrűn lakott városnegyedekben. Párizs, Brüsszel, Stockholm, Berlin stb. „érzékeny” (értsd muszlim és színes bőrű bevándorlók) negyedeiben valós gengszter-bandaháborúk zajlanak, és/vagy az iszlám terrorizmus melegágyaivá váltak. Máltában oknyomozó újságírónőt gyilkoltak meg, a gyilkosság szálai pedig a politikai hatalom magas polcaira vezetnek. Finnországban bíróság elé hurcolnak egy volt miniszter asszonyt, mert meggyőződéses lutheránusként közösségi oldalán homoszexualitást elítélő bibliai idézetet közölt. Mindezek mégsem csapják ki a biztosítékot Nyugaton, ilyenkor nincs szó a jogállamiság sérüléséről, a hivatásos „jogvédők” nem aggódnak, a „független-objektív” (értsd balliberális) sajtó sem kongat vészharangokat, a „civil szervezetek” sem készítenek jelentéseket, az EP-ben sem tartanak meghallgatást, s az EB sem foglalkozik az üggyel.

Bezzeg, ha lengyelországi önkormányzatok betiltják a homoszexuális propagandát (balliberális nyelven „érzékenyítést”), vagy ha Magyarország megvédi fiataljait a nemet váltó propagandától, akkor súlyosan sérül a jogállamiság, sőt, az igazságügy függetlensége és a sajtószabadság is megkérdőjeleződik. Lengyelországot és Magyarországot ilyesmikkel vádolják immár évek óta Brüsszelben, holott csupán közterületről magánszférába helyezik a szexualitás kérdését! Franciaországban például a vallást száműzték magánszférába, de attól – csodák csodájára – cseppet sem sérül a jogállamiság. Viszont ha Magyarország és Lengyelország a szexualitással teszi ugyanazt, akkor varázspálca mozdulatra nyomban összeomlik a jogállamiság!

Mindezek mellett a döntési mechanizmus is fölöttébb kérdéses. Ki állapítja meg, hogy egy tagországban sérül-e a jogállamiság? A nyugati balliberális politikusok? Netán a még annál is balliberálisabb „független-objektív” sajtó? Vagy az úgyszintén eltökélten balliberális „civilszervezetek”?

Nyugaton nemigen értették meg a kommunista rémuralom alól 1989-ben felszabadult Kelet-Európát. Brüsszel nem érti a keletiek elszántságát nemzeti szuverenitásuk megőrzésére, közel fél évszázados vaskezű szovjet gyarmatosítás után. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország népei a baloldali totalitarizmus ellen lázadtak fel a szabadság nevében, komoly személyes áldozatot vállalva ezért, miközben Nyugaton a balos eszmék vezette tömegek lázadtak fel az őket védő USA és a kapitalizmus ellen, gyakran a KGB-től manipulálva. Jóllehet az 1980-as lengyel Szolidaritás és az 1968-as prágai tavasz hősei mára nyugdíjasok, az 1956-os magyar kamaszok (pesti srácok) pedig már a nyolcvanon is túl vannak, tapasztalataik amolyan össztársadalmi védőoltásnak bizonyultak a balos utópiák ellen. Nyugaton nem alakult ki a társadalmi immunrendszer, az egykori baloldali lázadók szellemi öröksége meghatározóvá vált a mostani politikai elit számára. Ebből kifolyólag Nyugaton sokan hisznek a balos utópiákban – gyakran vallásos fanatizmussal. Azzal a különbséggel, hogy a szocialista munkásparadicsom helyét átvette a tömeges afrikai és muszlim bevándorlással „kulturálisan gazdagított” multikulturális földi paradicsom, az osztályharc helyét pedig átvette az állítólagos rasszizmus és faji üldözés elleni küzdelem.

Milyen garancia lenne tehát mindezek után, hogy a pénzalapok és a jogállamiság összekötését nem ideológiai bunkósbotként használnák a brüsszeli balliberálisok a jobboldali konzervatív keleti országok ellen?