Izmok és szürkeállomány

Bukarestbe látogatott nemrég Olaf Scholz német kancellár, hogy Maia Sandu moldovai elnökkel találkozzon Klaus Iohannis házigazda-közvetítő szerepével. Németország támogatást nyújt az orosz destabilizációnak és puccskísérletnek kitett Moldovának. Mindenekelőtt gazdasági támogatásról van szó, Moszkva hosszú keze ugyanis a Pruton túli ország gazdasági nehézségeit lovagolja meg a nyugat-orientált vezetés megbuktatására és egy Kreml-bábhatalom létrehozására, amely amolyan harapófogóba szorítaná Ukrajnát. A Moldovának szóló német – és általában EU-s – támogatás Románián keresztül, annak segítségével érne célba, a bukaresti találkozó lényegében erről szólt.

Stratégiai szempontból azonban fontosabb volt Mateusz Morawiecki bukaresti látogatása. Lengyelország kormányfője ugyanis sokkal jelentősebb, hosszú távú stratégiai együttműködés szükségességéről tárgyalt Románia vezetőivel – a Tengerközről.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió jelentősen felértékelte Kelet-Európát nemcsak Washington szemében, hanem világszinten is. A Tengerköz pedig Kelet-Európa geopolitikai gerince, ötlete még 1918-ban fogalmazódott meg, amikor Lengyelország újjászületett 123 év nemlét után. Józef Pilsudski marsall, Lengyelország felélesztésének hőse már akkor belátta, hogy az átmenetileg legyengült Oroszország/Szovjetunió és Németország előbb vagy utóbb talpra áll, és kutyaszorítóba kergeti Lengyelországot és Közép-Kelet Európát. Ennek kivédésére javasolta a Tengerköz szövetséget, a közép és kelet-európai kis-országok összefogásával. A Tengerköz sarokköve a független Ukrajna lett volna, anélkül Közép-Kelet-Európa többi országa sem lehet biztonságban – a gondolat azóta is a lengyel külpolitika alaptétele. A feltámadó Lengyelország azért nyújtott politikai, gazdasági és katonai segítséget 1919–20-ban a saját függetlenségéért küzdő Ukrajnának.

A lengyel segítség egymagában kevésnek bizonyult, több izomra lett volna szükség, Ukrajnának nem sikerült kivívnia függetlenségét, 1921-re a bolsevikok elfoglalták, s a Tengerköz sem valósult meg. Kelet-Európa drágán megfizetett, 1939–40-re bekövetkezett Pilsudski rémálma, szinte minden közép-kelet-európai ország a német vagy a szovjet agresszivitás áldozatává vált, vagy mindkettőé, s csak fél évszázad után, 1989–91-ben szabadultak fel.

A tényleges függetlenség 1989-es visszaszerzése után a Tengerköz ismét a lengyel külpolitika prioritásává vált. A lengyelek rengeteget lobbiztak érdekében a többi közép- és kelet-európai ország fővárosában, illetve Washingtonban. Eredményesen, fél évszázad keserű tapasztalat után Észtország, Lettország, Litvánia, Csehország, Magyarország, Szlovákia, Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Románia és Bulgária felismerte az együttműködés jelentőségét, és csatlakozott a lengyel kezdeményezéshez, s néhány éve hivatalosan is megalakult a Tengerköz. Sikeréhez bizonyára az amerikai hátszél is jelentősen hozzájárult, az évtizedes lengyel lobbi (mindenekelőtt Brzezinski) nyomán az USA is felkarolta a lengyel ötletet, sőt, egyre inkább európai energia- és biztonságpolitikájának alaptételévé emelte. Katonai szempontból – Ausztria, Horvátország és Szlovénia nélkül – a Bukaresti 9-k néven intézményesítették, Biden elnök februári varsói látogatására például a Bukaresti 9-k vezetőit hívták meg. Kelet-Európa ugyanis az USA elsődleges partnere a NATO-n belül.

A lengyel kormányfő Bukarestben a kelet-európai országokat északtól délig összekötő, stratégiai fontosságú Via Carpathia autópálya-hálózat kiépítésének felgyorsítását szorgalmazta. A balti, a román és a bolgár autópálya-hálózatok például a Via Carpathia oldalbordái, s a lengyel, szlovák és magyar autópálya-hálózatnak is részei. Ukrajna katonai felkarolása, illetve a brüsszeli agymenések kordában tartása is kiemelt szerepet kapott Bukarestben. Akárcsak egy évszázaddal ezelőtt, Kelet-Európa ma is kettős szorításban van. „Nem tekinthetjük az EU-t olyannak, amelynek mindig engedelmeskedni kellene, s amelyik mindig a legjobb megoldásokkal rukkol elő, amelyeket majd bőröndben Bukarestbe vagy Varsóba szállítanak” – fogalmazott erős diplomáciai visszafogottsággal Morawiecki. Elismervén, hogy a Kelet-Európát célzó nyugati balliberális ideológiai agresszió nem olyan erős, mint az ukrajnai orosz katonai agresszió, de attól még nyilvánvalóan el kell hárítani.

A nyugat-európai politikai elit minősége csapnivalóan siralmas, mondhatni, hogy már-már köz- és önveszélyes, legalábbis az Európa identitása és hagyományos értékei lerombolására tett következetes lépéseket illetően. Szellemileg az önpusztító Nyugat-Európától kevés jóra lehet számítani, izmaira – azaz hatalmas gazdasági, tudományos és politikai potenciáljára – azonban szükség van. Az orosz agresszió tavalyi kezdete óta Varsó azon munkálkodik, hogy Nyugat-Európa és az USA izmait Kelet-Európa szolgálatába állítsa, mindenekelőtt Ukrajna megsegítésére. Mérsékelt sikerrel: noha eleinte ellenezték, idővel az USA és Nyugat-Európa egyre korszerűbb fegyverekkel segíti Ukrajna honvédő harcát, az anyagi segítség is növekszik, noha egyik sem akkora mértékben, ahogy azt Varsóban vagy Kijevben szeretnék. Eddig a NATO 65 milliárd dollárral segítette Ukrajnát, s egymillió lőszer szállítását is megígérte, vagyis a lengyelek washingtoni és brüsszeli lobbija nem volt hiábavaló. Morawiecki ennek fokozásához kérte Románia hozzájárulását, az ukránok, a baltiak és a visegrádiak (Magyarország kivételével) ugyanis teljes mellbőséggel támogatják Varsót.

A NATO jelentette védelem mellett, Lengyelország – és az összes többi Közép-Keleti-Európai ország – biztonsága Ukrajna megmaradásától is függ. Amíg létezik független Ukrajna, az orosz medve véres mancsa nem érhet el a többiekhez. Ha Ukrajna elesik, egész Közép-Kelet-Európa veszélybe sodródik, vélik Varsóban, ugyanúgy, ahogy a nagy lengyel stratéga, Bem tábornok vélekedett a Piski hídról és Erdélyről.