Jogalapú világrend vagy dzsungeltörvény?

Az USA – és Izrael – megtámadta Iránt. Trump elnök egyoldalú lépésével – nem értesítette az amerikai kongresszust, sem az ENSZ-t – azonban az USA nem egy országot, hanem egy világrendet támadott meg. Azt a világrendet, amely úgy szólt, hogy a nemzetközi kapcsolatok alapja az országok szuverenitása, s hogy egy ország a másikat csak az ENSZ biztonsági tanácsának felhatalmazással támadhatja meg, olyan alapos indokkal, mint hogy az egyik közvetlenül veszélyezteti a másikat, vagy emberisség elleni bűncselekményeket követ el.

Irán siralmas hely, iszlamista rendszere az ország érdekei fölé helyezi saját ideológiai és katonai céljait, a kőolajban dúsgazdag ország népessége nélkülözések közepette, hatalmi terrorban tengődik. Mindezek nyilván kicsapták a biztosítékot Washingtonban, mégis fölöttébb kétséges, hogy az USA háborút indítson Irán ellen és önkényesen rátegye kezét az ország nyersanyag-kincseire, Trump nem is nagyon kendőzte céljait. Sőt, a 2500 éves perzsa civilizáció megsemmisítésével fenyegetőzött. Amerika megtámadta Iránt, mert hatalmából kifolyólag megtehette. Ahogy az európai nagyhatalmak tették évszázadokon keresztül, s ahogy Oroszország most is teszi. S amivel az USA következetesen szembeszállt immár több, mint egy évszázada. Lényegében azóta, amióta fellépet a világpolitika nagyszínpadjára.

Amerikai idealizmus, európai cinizmus

Az USA csak az első világháborút követő Párizs környéki „béketárgyalásokon” jelent meg hatalmi tényezőként, Woodrow Wilson elnök személyes részvételével. Az volt az első alkalom, amikor amerikai elnök külföldre látogatott!

A háborút az USA nyerte meg a katonai összeomlás szélére sodródott britek és franciák számára, a „békeszerződéseket” azonban utóbbiak diktálták az amerikaiak háttérbe szorításával.

1918 januárjában Wilson elnök megfogalmazta a híres 14 pontját a világháború lezárásának alapjaként, melyek közül a leghíresebb a népek önrendelkezési joga, amely addig teljesen ismeretlen fogalom volt. Vagyis azt, hogy minden nép demokratikusan dönti el saját sorsát, melyik államhoz vagy államszövetséghez tartozik. Európában viszont a hagyományos szemlélet uralkodott, a győztesek elcsatolják a vesztesek területeit, mit sem törődve az ott élők akaratával. A népek önrendelkezésének elve kicsapta a biztosítékot Londonban és Párizsban, hiszen a vesztesnek tekintett Németország lényegesen megerősödve került volna ki a háborúból, Ausztria és Csehország jelentős részei hozzá csatlakoztak volna a népakarat révén, miközben az önmagukat győztesnek tekintő Nagy-Britannia és Franciaország legjobb esetben megtarthatta volna addigi területeit, de inkább vesztett volna belőlük. Az akkor brit fennhatóság alatt álló Írország minden áron a függetlenségéért küzdött, s a hatalmas brit és francia gyarmatbirodalmak megmaradása is kérdésessé vált volna. Csak az amerikai idealizmus képes ilyesmire, jegyezték meg cinikusan Londonban, Clemenceau francia kormányfő pedig felháborodottan jegyezte meg, hogy „Wilson feldühít a 14 pontjával, a Jóistennek is elég tíz parancsolat”.

Holott az amerikaiaknak még jelentősebb elképzeléseik is voltak. Ők javasolták a Nemzetek Ligája nemzetközi ernyőszervezetet, amely a világbékéért lenne felelős a nemzetközi konfliktusok diplomáciai rendezése révén általánosan elfogadott és írásban rögzített jogszabályok alapján.

A Párizs környéki békekonferencián a minden hájjal megkent, évszázados tapasztalattal rendelkező brit és francia diplomácia könnyedén háttérbe szorította a világpolitikai porondon teljesen újonc amerikaiakat. Londonban és Párizsban akkoriban még nagyon lenézték az amerikaiakat, mint amolyan szorgos és tehetséges egyszerű embereket, akik nagyszerűen megfelelnek Augiász istállói kitakarítására, de az úri szalonokban nemigen van keresnivalójuk.

Az 1919–20-ban kikényszerített „békeszerződések” egyértelműen London és különösképpen Párizs erőpolitikáján alapultak. Nem is értek sokat, két évtizeddel később Európa ismét lángba borult. Az amerikai javaslatokból átvettek néhány elemet, de teljesen kiforgatták eredeti célkitűzéseiket. 1919-ben létrejött a genfi székhelyű Nemzetek Ligája, de annak csak a győztes oldalon álló országok lehettek tagjai, hatásköre pedig lényegesen korlátoltabb lett, mint ahogy az amerikai elnök elképzelte. Az európai országhatárokat szintén a brit–francia erőpolitika nyomán húzták meg önkényesen, a népek önrendelkezése csakis a győztes oldalon álló népeknek járt, sőt, azoknak több is, a veszteseknek pedig kuss… London és Párizs hallani sem akart a németek, magyarok és mások által követelt népszavazásokról, az amerikaiak megrökönyödésére, sejtették, hogy például a horvátok nem szakadtak volna el a Monarchiától, és aligha borultak volna össze a szerbekkel Jugoszláviában, a Felvidék aligha vált volna ki Magyarországból, sőt, népszavazás esetén talán a többnemzetiségű Erdély sem. Ausztria számára pedig szerződésben tiltották meg népszavazás kiírását a Németországhoz való csatlakozás akkoriban szinte egyöntetűen támogatott ügyében.

Látván a jogalapú világrendszer ily durva és cinikus kiforgatását, az USA sértődötten távozott, és magára hagyta Európát. Wilson elnök kiábrándultan ugyan aláírta Trianont (és a többi „békeszerződést”), de az USA kongresszusa nem ratifikálta. Sőt, az USA nem is lépett be a Nemzetek Ligájába, hanem két évtizedes elszigetelésbe vonult. Olyannyira, hogy a britek (és a Londonba menekült francia ellenállás) kétségbeesve könyörögtek az amerikaiaknak segítségért két éven keresztül a második világháború 1939-es kitörése után, a még mindig sértődött Washington azonban hajthatatlanul visszautasította azt – egyétek meg, amit főztetek 1919–20-ban címen.

Változó nemzetközi helyzet, sikeres nekifutás

1941. december 7-én Japán megtámadta az USA-t, négy nappal később pedig Németország is hadat üzent neki. Ezzel kikényszerítették az amerikaiakat két évtizedes önkéntes elszigetelődésükből, és berángatták a háborúba. Az újabb világégés után az USA nagyobb sikerrel járt a jogalapú világrend megteremtésében, mint az első próbálkozásnál.

Roosevelt elnök ugyanis elődje nyomdokain haladt, prioritásnak tekintette a jogalapú nemzetközi rendszer létrehozását újabb világháború elkerülése végett. 1944–45-ben rakta le annak alapjait, számos nemzetközi intézmény létrehozása révén. Megalakították a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és mindenekelőtt a Nemezetek Ligájának izmosabb örökösének tekintett ENSZ-t. Az erősen mozgássérült Roosevelt elnök számára az ENSZ volt az első számú prioritás, annak érdekében Jaltában komoly engedményeket tett Sztálinnak Európa sorsát illetően. Utóbbi cinikusan meg is jegyezte, hogy „elbűvöltem a nyomorékot”. Roosevelt számára a hódító háborút lényegében nemzetközi bűncselekménynek nyilvánító ENSZ alapokmányának elfogadtatása összehasonlíthatatlanul fontosabb volt, mint az európai határok kérdése, vagy a kelet-európai országok sorsa. Akárcsak Wilson 25 évvel korábban, Roosevelt szándéka is az volt, hogy minden ország ENSZ-tag legyen, társadalmi-politikai berendezkedéstől, vagy a világháborúban végző oldaltól függetlenül. Ez sikerült is, a világ szinte valamennyi országa tagja a világszervezetnek, s ez így volt a hidegháború idején is. Sőt, valamennyi kötelező módon aláírta az ENSZ alapokmányát, beleértve a Szovjetuniót is.

1945-ben ugyanis teljesen más volt az erőviszony, mint 1919-ben, az USA gazdasági és katonai főlénye nyilvánvaló volt, London, Párizs vagy egyetlen másik európai főváros sem tudta háttérbe szorítani a diplomáciai asztalnál Washingtont, mint korábban, s még a hatalma csúcsán lévő Szovjetunió is kénytelen volt alkalmazkodni az amerikai elvárásokhoz.

Pax Americana

Így alakult meg a Pax Americana, vagyis a jogszabályokon alapuló rendszer. Amelynek egyik legfontosabb eleme, hogy az országhatárokat tilos erőszakkal megváltoztatni, s a polgárjoghoz hasonlóan az országok közötti viszonyban is megtiltja az erőszakot, azaz a katonai agressziót. Akárcsak emberi szinten, bárki, aki fizikai erőszakra folyamodik más személy ellen, automatikusan büntetőjogi következményekkel szembesül, az amerikaiak által létrehozott jogalapú nemzetközi rendszerben bármely ország, amely katonailag megtámad egy másikat, automatikusan szankciókra számíthat. Emiatt vezettek be szankciókat a szovjetek ellen 1956-ban (Magyarország), 1968-ban (Csehszlovákia) vagy 1979-ben (Afganisztán) katonai erőszak miatt, s szintén emiatt szankcionálják Oroszországot 2022 óta az Ukrajna elleni fegyveres agresszió miatt.

80 évig a Pax Americana biztosította a világbékét, nagyméretű háború nem tört ki, csupán regionális háborúk a Közel-Keleten, Ázsiában (Korea és Vietnám) és helyi konfliktusok Afrikában. Az USA nem birodalmi hódítással, hanem nemzetközi intézményekkel és nemzetközi joggal érvényesítette kétségtelenül birodalmi hatalmát. Úgy, hogy a jogalapú amerikai rendszer másoknak is kedvezett, nemcsak a korabeli szövetségeseknek – az 1945-ben legyőzött Németország, Olaszország és Japán például látványosan fejlődött az amerikai védőernyő alatt, manapság a Pax Americana eltökélt hívei. Kelet-Európa országainak szintén kedvezett a jogalapú amerikai rendszer, annak nyomán csatlakoztak a NATO-hoz 1989 után, amikor minden ország szabadon dönthetett sorsáról, külső hatalmak beleszólása nélkül, bármennyire is zavarja ez Moszkvát. Az 1918–20-as katasztrofális tapasztalat nyomán 1945 után a népek önrendelkezését felváltotta az országok önrendelkezési elve.

Ha nem is hozta el mindenhova a földi paradicsomot, a jogalapú amerikai világrendszer békét, stabilitást, fejlődést és jólétet hozott – előbb Nyugat- majd később Kelet-Európában is. Összehasonlíthatatlanul jobbat, mint a dzsungel-törvény, amely 1945 előtt uralta Európát, illetve 1989-ig Kelet-Európát. Ezért is ragaszkodnak oly erősen hozzá Európában.

A moszkvai, arab vagy egyéb diktátorok sem tudták ledönteni, holott nagyon igyekeztek. Hacsak belülről nem bontják le. Washingtonban minden elnök megkérdőjelezhetetlen alapnak tekintette, Trump viszont hajlandóságot mutat felülírására. A Venezuela elleni januári és az Irán elleni mostani beavatkozás egyértelműen a dzsungel-törvény irányára utal, az erőpolitika pedig lehetséges, hogy Grönland esetében is folytatódik. Trump ebbe az irányba taszítja Amerikát – szembe önmagával.