Júliusi krízis, avagy Európa ámokfutása

1914 forró nyarán Európa az önpusztítást választotta. Méghozzá boldogan, nagy lelkesedéssel. Az országok politikai vezetői és a széles néptömegek az ámokfutásnak rajongtak a józanság helyett. A szarajevói merénylet (június 28.) és a világégés kirobbanása (július 28.) között kereken egy hónap telt el, amely júliusi krízisként vonult be a történelembe – amikor Európa elkerülhette volna a tragédiát. Nem tette, jóformán nem is akarta.

Szinte minden lehetséges ügyben rossz döntések születtek, noha a szarajevói merénylet nyomán egész Európa együttérzett az Osztrák–Magyar Monarchiával. A Habsburgok például szűk családi körben helyezték örök nyugalomra Ferenc Ferdinánd trónörököst és Zsófia hercegnőt, elutasítván II. Vilmos német császár nagyméretű nemzetközi szertartásról szóló javaslatát. Utóbbi esetben a gyászszertartás után európai politikai csúcsra került volna sor, ahol a nagyhatalmak királyai, császárai és államelnökei nemzetközi konferencián közös diplomáciai választ találhattak volna a merényletre. A tizenkilencedik században számos ilyen nemzetközi konferencia volt az összes nagyhatalom részvételével, melyek révén elkerülték a pusztító háborúkat, s történelme távolról legjobb időszakát biztosították a vén kontinensnek. (Amúgy a mostani EU-s csúcsok is az akkori pozitív tapasztalatokban gyökereznek).

Gróf Tisza István magyar miniszterelnök ellenzése ellenére Bécsben a háború héjái kerekedtek felül. Nemcsak Bécsben történt így, Berlinben Vilmos császár békülékeny hozzáállása háttérbe szorult a német politikai vezetés fegyveres megtorlást szorgalmazó álláspontja mögött, s Londonban hasonló volt a fejlemény. Ellenben Szentpéterváron és Párizsban még kakukktojásként sem fordult elő békét szorgalmazó hang, a színpadot teljes mértékben a háború gondolatai uralták.

Holott általánosan elfogadott volt, hogy Szarajevót nem lehet válasz nélkül hagyni, az állami terrorizmus, amit Szerbia űzött, elfogadhatatlan eszköznek számított. A nyomozás egyértelműen bizonyította, erről már akkor egész Európa meggyőződött. Ráadásul az Osztrák–Magyar Monarchia számára nagyhatalmi presztízse is kockán forgott, nem hagyhatta, hogy egy balkáni kis ország így viselkedjen vele.

Ellenfelei éppen ettől tartottak, hogy a merénylettől felbőszült Monarchia átugrik a lovon, s nemcsak móresre tanítja a „kutya Szerbiát” (korabeli szóhasználattal), hanem politikailag-katonailag felfalja az egész Balkánt, amit a cári birodalom saját befolyási övezetének tekintett, s amelyért végül háborúba is lépett.

Noha II. Vilmos császár Németország teljes támogatásáról biztosította Osztrák–Magyar szövetségesét, a júliusi krízis során mégis mérsékelt, békés diplomáciai megoldást javasolt számtalan táviratában. Hasonlókat üzent Szentpétervárra is a cárnak. A nemét politikusok és katonai vezetők viszont háborúra uszították az amúgy is háborúpárti bécsi politikai osztályt és katonai vezetést. Eközben Párizs szintén hajthatatlan fegyveres beavatkozásra hergelte az önszántukból is háborúpárti oroszokat, s erre időnként brit szövetségeseik is rátettek néhány lapáttal. A hatalmas Oroszország feltétlen támogatása nyomán Szerbia elutasította a bécsi ultimátum legkényesebb pontját, azt, hogy a Monarchia szakértői is vegyenek részt a szarajevói merénylet szerbiai szálainak kivizsgálásában.

Végül Bécsben Tisza gróf ellenkezése ellenére a fegyverek mellett döntöttek, s július 28-án háborút üzentek Szerbiának. Jóllehet a szerb válasz nyomán a német császár leszögezte Bécsnek, hogy ezáltal semmilyen indok sem maradt háborúra.

A Monarchia hadüzenete másnapján Oroszország általános mozgósítást rendelt el, közel 5 millió katonát hívott be, ami katonai berkekben egyértelműen hadüzenetet jelent. Attól tartva, hogy a Monarchia egymagában képtelen ellenállni az orosz kolosszusnak, ezután Németország hadüzenetet küldött Szentpétervárra, majd Franciaország – s egy nappal később a Brit Birodalom – Berlinbe.

Láncreakció nyomán július 28. és augusztus 3. között Európa lángokba borult. Nem is bánta, a hadüzenetek, a mozgósítás nagy lelkesedést váltottak ki a népek körében, szinte minden országban örömmel fogadták a háború hírét. Európa elvesztette józanságát, énekelve indult háborúba! Az 1914-es szellemiség megmagyarázhatatlan maradt a világ történészeinek még 100 év után is, hasonló jelenség sem a korábbi, sem a későbbi háborúknál sem fordult elő Európában.

A realizmus nemcsak a néptömegeknél hiányzott teljesen, hanem a nagyhatalmak politikai-katonai vezetőinél is. Minden országban meg voltak győződve, hogy karácsonyig győzelmükkel ér véget a háború. S ez nem volt üres szlogen a mozgósított katonák megnyugtatására, a brit, francia, német, orosz vagy osztrák–magyar vezérkari haditervek is erről szóltak. 1914 vége felé, amikor egyértelművé vált, hogy a háború jóval hosszabb lesz, mindenütt módosítani kellett a „karácsonyi győzelemig” szóló haditerveket.

Hogy lehetett minden oldalról ennyire alábecsülni az ellenfeleket, illetve felülbecsülni saját haderejüket? Ez a történelem – és a pszichológia – másik nagy megválaszolatlan kérdése 100 év után is, az önpusztítás iránti tömeges lelkesedés mellett.

Hogyan történhetett ekkora ámokfutás abban a felvilágosult, szabad és demokratikus, rohamosan fejlődő Európában, amely történelmi virágzása csúcspontján volt? Amely magabiztosan uralta a világot politikai, gazdasági, tudományos, kulturális és szinte valamennyi egyéb téren. Hogyan léphetett boldogan az önpusztítás útjára?

Alighanem 1914 nyarán a Jóisten elvette Európa józaneszét.