Kacinfántos amerikai elnökválasztás

Mint köztudott: Amerikában (pontosítsunk: az Amerikai Egyesült Államokban, USA) elnökválasztást tartanak. A régi (újraválasztott) vagy az új pretendens lesz az Államok 46. elnöke az 59. elnökválasztáson.

A két szám közötti eltérés abból adódik, hogy az USA elnökét az alkotmány értelmében négyéves mandátumra egyszer újraválaszthatják. Az ország atyák már a törvény meghozatalakor is tudták – előző tapasztalatokra alapozva –, hogy a hatalom kikezdheti a személyiséget, a diktatúra irányába mozdíthatja, bölcsebb tehát a megelőzés. Az Államok történetében egyetlen kivétel volt a II. világháborút megelőzően és idején, amikor F. D. Rooseveltet (elnök 1933–45 között, haláláig), tekintettel a rendkívüli helyzetre, harmadszor is újraválasztották.

Idén november harmadikára esik az elnökválasztás, pontosabb lenne azonban azt mondani: a november elseje utáni első keddre (bármilyen dátumra és napra esne).  Ugyancsak eldöntött kérdés, hogy szavazataikat a december 12. utáni első hétfőn adják le az elektorok a jelöltekre (ekkor válik formálisan hivatalossá az egyik győzelme), január elején a kongresszus hitelesíti az eredményt, majd január 20-án, a Beiktatás Napján felesküszik az új elnök és átveszi a hatalmat.

A választást követően – amikor már eldőlt az új elnök személye – a régi ún. „béna kacsaként” viszi az ügyeket, lényegesen leszűkített jogkörrel.

De vannak az amerikai elnökválasztásnak más furcsaságai is, köztük az elektori rendszer.

A polgárok ugyanis nem közvetlenül választanak elnököt, mint több általunk ismert közelebbi ország esetében. (Romániában, például, ha az összesből az egyik jelölt 50 százalék+1 szavazatot kap, elnökké válik.) Az USA-ban nem, mert a köznép helyett elektorok szavaznak, ezeket pedig az illető tagállam (az USA félszáz államból áll) kongresszusi képviselőinek és szenátorainak száma szerint jelölik ki.

Kaliforniának (kb. 40 millió lakos) 55, Floridának 29 elektora van, de számos kicsinek csak 3-4.

Ez eddig rendben is volna – csakhogy a „győztes mindent visz” elve is érvényesül: ha Kaliforniában, mondjuk, 51–48 a két jelölt közötti arány, az 51 százalékos az összes elektort elviszi, a másikra szavazott majdnem ötven hoppon marad, szavazata kárba vész. (A kisebb államok esetében állítólag nem kötelező az elektorok egy helyre szavazása.)

Így fordulhat elő olyan eset, mint 2016-ban, amikor a demokrata elnökjelölt országos viszonylatban közel hárommillió szavazattal többet kapott ugyan republikánus ellenfelénél, mégis ez utóbbi lett a nyertes.

Hogy annak idején ezt a rendszert miért így találták ki, bizonyára van rá magyarázat.

Elfogadták, másfél évszázada így gyakorolják, tehát minden rendben.

A szabályok ismertek, már csak egyetlen lényeges dolog tisztázandó: az új elnök személye.

Természetesen vannak felmérések, amelyek mintha a trónkövetelő mellett szólnának.

A közvélemény-kutatások azonban négy évvel ezelőtt is alaposan melléfogtak, és senki emberfia nem tudhatja biztosan, mi lesz most a végkimenetel. Mi meg egyet alszunk, s megtudjuk a valóságot. Meg néhány hónapot várunk, amikor láthatjuk majd az Államok és a világ számára is esetleg fontos következményeket.