Két szék között

A román elnök és miniszterelnök gigantikus iszapcsatája, az egész országot két dühödten vicsorgó táborra szakító, eposzi birkózása a bukaresti parlament két kamarájának együttes ülésén kulminált. Európa, bizonyos tekintetben az egész világ figyelt péntek este a Kárpátok néhai géniuszától örökölt neoasszír palotaszörnyeteg impozáns termére. Ahol a bő egymilliós romániai magyarság képviselete is kapott öt perc beszédidőt. Szívdobogva vártam valami ilyesfajta megszólalást, jó román dikcióval, persze:

„Tisztelt Elnök úr, tisztelt Parlament: amikor a romániai magyarság a rendszerváltás viharos hajnalán először fogalmazta meg elvárásait – anyanyelvünk hivatalos használatát, a korábbi román államban is létezett, de elorozott autonómiánk és intézményeink, javaink visszaadását – még demokratikus érzületű román barátaink is leintettek, mondván, legyünk türelemmel, előbb fel kell építeni a demokráciát, aztán beszélhetünk róla. Azóta eltelt több mint huszonkét év, a demokrácia úgy-ahogy felépült, ám azóta sem tárgyalhattunk érdemben e számunkra létfontosságú ügyekről. Pedig nem többet, de nem is kevesebbet kértünk és kérünk, mint azokat az alkotmányos közösségi jogokat, amelyek a spanyolországi katalánokat, az olaszországi németeket vagy a finnországi svédeket hosszú ideje magától értetődően megilletik abban az Európai Unióban, amelynek több éve hazánk is tagja.

A romániai magyarok és politikusaik jók voltak, amikor országuk lojális állampolgáraiként, felelős parlamenti és kormányzati tényezőként éveken át oroszlánrészük volt a belpolitikai egyensúly fenntartásában és nem utolsó sorban az uniós csatlakozás létrejöttében. Ma már nem olyan jók. A volt államtitkárt, egy székely egyházi iskola épületének visszaadásáért három év letöltendő szabadságvesztésre ítélték első fokon – miközben (például) Temesvárott tucatnyi belvárosi ingatlan ment és megy át a román állam tulajdonából kétes magánkezekbe, anélkül, hogy ez különösebben érdekelné a hatóságokat és az igazságszolgáltatást.

A romániai magyarságnak elemi érdeke, hogy szülőföldjén, lakóhelyén és az egész országban jól működjék a jogrendszer, és minél erősebb legyen a gazdaság. Ezért nem támogatja a pártháborúkat, a demokratikus intézmények csorbítását, az ország nemzetközi hitelét rontó és teljesítőképességét bénító csoportos és személyi ambíciókat. Nem tagadjuk, hogy a jelenlegi elnök – bár kiélezett küzdelemben éppen a magyar nemzetiségű állampolgárok szavazataival választották meg másodszor is – csalódást okozott nekünk, amikor a legkategorikusabban, örökre elutasította még a gondolatát is az autonómiának, méghozzá éppen annak a szomszédos országnak a fővárosában, amelynek parlamentje már uniós tagállamként a legelsők között, feltételek nélkül szavazta meg Románia csatlakozását – és utalnék arra, hogy mit tett legutóbb hasonló helyzetben az erőpozícióban lévő Bukarest hagyományos barátjával, Belgráddal. De számunkra ez az elnök még így is elfogadhatóbb, mint a helyét bármi áron elfoglalni igyekvők, akik kormányra kerülésük első pillanatától lélegzetelállító gyorsasággal veszik el tőlünk, amit csak elvehetnek. Akárhogyan is, célunk a jövőben is változatlan: alkotmányos keretek között, legitim politikai eszközökkel, a többségi nemzet józan belátására alapozva kivívni őshonos népességünk Isten és ember előtt szent, elidegeníthetetlen jogait. E felfogás szellemében, felsorolt indokaink alapján nemet mondunk a jelenlegi elnök felfüggesztésére.”

De ehelyett a valóságban csak annyi hangzott el a demokrácia szószékéről, hogy a magyarság politikai szövetségének nincs álláspontja, szenátorai és képviselői saját belátásuk szerint dönthetnek – ők pedig beálltak az (egyelőre) győztes többség mögé. Folytatva huszonkét év stratégiai előnyöket aprópénzre váltó, kicsinyes, rövidlátó taktikázását. A hosszú távú, jövőbe tekintő, szilárd elvi politizálás helyett, amely persze olyan, mint gúzsba kötve táncolni. Csakhogy amikor a táncos végtagjait már szorosan összehurkolták, másképp nem is lehet.

Hudy Árpád