Kihívások

Miénk itt a tér. Kezdjük megszokni, noha nem is olyan rég még elképzelhetetlen volt. A Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozaton immár harmadik alkalommal foglaltuk el jelképesen a köztereket. 

Déván, Vajdahunyadon, vagy a Zsil-völgyi városokban egy hétig a magyar szó, magyar zene, magyar népviselet és néptáncok, magyar ízek uralkodtak. A többség pedig elismeréssel fogadta. Milyen összetartók a magyarok, milyen szépen ápolják kulturális hagyományaikat, milyen finomakat főznek, milyen civilizáltan ünnepelnek, és hasonlókat gyakran lehetett hallani, viszont csak elvétve olyasmit, hogy „mit akarnak itt ezek a magyarok”. Természetesnek tekintették, hogy a közterek a magyarságot is megilletik. A szórványban is.

Nem is olyan rég még a magyarabb vidékeken se fogadták volna el a köztéri magyar megnyilvánulásokat, a magyarság inkább saját intézményeibe, templomaiba, iskoláiba, magyar házaiba húzódott meg. Kerültük a köztereket, a többségi intoleranciától tartva. Manapság már nem kell tartani ilyesmitől, noha a magyarellenes nacionalizmus felélesztésével az új hatalom a régi idők szellemének visszatérését célozza.

Meglehetősen paradoxon a helyzet: 20 év alatt felére csökkent a Hunyad megyei magyarok száma, viszont lényegesen bővültek lehetőségei. Iskola épült, magyar házak létesültek, egyházaink számtalan ingatlant kaptak vissza, a magyarok „kiegyenesedtek”, azaz vezetőpozícióba is jutottak, nemcsak alárendeltbe, immár a közterekre is kijutunk rendezvényeinkkel, vagy műemlékeinkkel. A többség is elfogad, viszont gyakran mi magunk húzunk szét. Voltak olyan színvonalas rendezvények, amelyeken lehangolóan kevesen vettek részt. Nem nyerték el a közösség tetszését? Vagy a televízió számos magyar csatornája – nem is olyan rég egy is vágy volt – túl nagy konkurenciát jelent?

Sikeresen szálltunk szembe a többségi intoleranciával, de képesek vagyunk-e szembeszállni az új kihívásokkal, a magyarság széthúzásával és az egyre terjedő közömbösséggel? A lényegesen kibővült lehetőségek dacára növekvő elégedetlenséggel? Mert tőlünk függ, hogy iskoláinkban, ünnepekkor köztereken mennyien vagyunk, intézményeinket milyen tartalommal töltjük meg. Csakis tőlünk.