Kinek szól az érintés?

Eléggé népes családunkban én vagyok a mindenes ­– mondhatni valaki –, és így sokféle ügyben, sok helyen megfordulok.

A múltkoriban egyik, számomra a nagy szélről nevezetes napon a legkisebb lányom arra kért: mivel rendkívül foglalt, kérjek számára a háziorvosunktól egy kivizsgálásra szóló ajánlást. Az ügynek az volt a bökkenője, hogy az orvos éppen pihenőszabadságát töltötte, esetleges betegei ügyeletét ez időszakra átruházta egyik kolléganőjére.

Felhívtam az új, számomra ismeretlen rendelőt, és bejelentkeztem. Dél körül értem oda, a Maros-part egyik régi palotájának első emeleti várótermébe, amely történetesen teljesen néptelen volt, és olyan tágas, hogy egy kisebb kórháznak is becsületére válna. Nem sokat vártam, amikor megjelent egy fiatal asszisztensnő, akivel előzőleg telefonon beszéltem, s kérte az egészségügyi kártyát, majd kis idő múlva újra megjelent, s kedvesen mondta, hogy lemegy a földszintre, a mi háziorvosunk rendelőjének az irattárába a lányom kartotékjáért. Visszajött, hamarosan elkészült a kis cetli, hozta ki a rendelőből. A jobb kezében volt a két papír, nyújtotta nekem, és figyelmeztetett, jól tegyem el az egészségügyi kártyát, nehogy elkallódjon. Átvettem a papírokat.

Mielőtt elfordult volna tőlem, visszavonulóban, hirtelen lendült a bal karja, s kezével megsimogatta az arcom. Szinte megdöbbentem, hirtelen fel sem fogtam, mi történt. Elindultam, lépegettem lefelé a márvány lépcsőn a kijáratnál lelakatolt biciklimhez, s közben rajzottak a gondolataim. Nyilvános helyen egy számomra teljesen ismeretlen nő megsimogatta az arcom.

Hasonló eset előfordulhat kisgyerekekkel, de mint sokszor láttam, a mamák ennek nem nagyon örülnek. De felnőttek közt?

Ez itt a kérdés. Azóta aludtam egyet-kettőt, meghánytam-vetettem a történteket s bizonyos következtetésekre jutottam.

Először is a fiatal asszisztensnő gesztusát, a másodperc töredékének művét nagyon emberinek és kedvesnek tartom, ezúton is megköszönöm. Távol áll tőlem a pszichológia, mégis megpróbálok indítékokat keresni gesztusára.

A következőket találtam: szereti az embereket, ezért választott ilyen hivatást; az édesapjára emlékeztettem, szimpátiát érez a lezser, rockeresen és korukhoz képest fiatalosan öltözködő idős férfiak iránt. A szeles időben viselt szerelésemben én valahogy így nézhettem ki. Nem hallgathatom el, hogy baseball sapkát viseltem, ami alól kilógott hosszú pakompartom, viszont rejtve maradt, hogy is mondjam, elég kiterjedt kopaszságom.

Érveket és ellenérveket sorakoztatok fel magamban, kezd úgy festeni a dolog, mint Arany János Fülemüléjének az éneke.

A fenti indokok, magyarázatok talán nem teljesen légből kapottak, de valójában egyik sem tűnik igazinak. A fiatal hölgy érintése titkának a legnagyobb valószínűséggel az a kulcsa, hogy arcomra, egész megjelenésemre kitörölhetetlenül rá volt pecsételve a nyolcadik X. Ez hát a fő érv. El kell fogadnom, így válik a kis várótermi jelenet életem sokadik, de maradandó – ne feledjük a helyszínt – édes-keserű pirulájává.

Fekete Géza