Kis aranyrögöcske

A koronavírus csúcsidőszakaiban különösen sok elmarasztalást olvastunk, hallottunk a médiában az egészségügyiekről, a kórházi orvosokról és szakszemélyzetről. Szépet annál kevesebbet. Pedig igazából ők voltak e vészjósló időszak mindennapi hősei.A sötét felhők lassan kezdenek eltünedezni az egészségügyiek egéről, az élet visszatér a megszokott mederbe. Ezért szeretném most elmesélni, mit tapasztaltam június 2. és 10. között a Megyei Kórház ötödik emeleti idegosztályán, mit láttam, éreztem az 514-es szalonban. 85 éves vagyok, az utóbbi időben nem voltak komoly gondjaim az egészségemmel. Mígnem az említett napon összeestem otthon, és közel négy óra múlva talált rám a családom. Rongybabaként kerültem kórházba, bal oldalam lebénult, nem tudtam mozogni, de még beszélni se nagyon. Áldott kezek tettek-vettek mellettem, itattak, pelenkáztak, megszakítás nélkül folyt belém a perfúzió. Amikor az agyamról kezdett már felszállni a köd, figyelmes, simogató hangon szólítgattak. Bátorítottak, hogy rövidesen minden rendbe jön. És valóban így lett. Ezért ezer köszönet és hála mindenkinek, a főorvos úrtól kezdve a szalonorvosok, asszisztensek, ápolók, az ételt felszolgáló és a takarítást végző nénikig, mindenkinek, akik bár csak egy mosollyal, jókívánsággal hozzájárultak felépülésemhez. Neveket nem említek, nem is tudtam megjegyezni azokat. Csak egyetlen ápolónőre, a Silvia nevűre emlékszem, ő a címben szereplő aranyrögöcske, amit a szívében hord. Szolgálati ideje alatt sűrűn jött, kérdezett, jól vagyok-e, nem kell-e cserélni az alsóneműt. Imádkoztam mindenkiért. Nehéz munkájuk van. Reggel ötkor kezdenek, és három váltásban a betegek között szorgoskodnak. Úgy képzelem ezt a kis közösséget, mint egy nagyon jól karban tartott gépezetet. Mindenkivel egyforma figyelemmel és szeretettel bántak. Ezer köszönet és hála érte. Áldja meg az Úr őket! Igen, leírom ezt, hívő keresztény katolikus vagyok.Most már több mint két hete újból itthon vagyok, és itt is az a figyelmes gondozás, ápolás vesz körül, amit a kórházban tapasztaltam.Betegágyamban sokat gondoltam eddigi életemre és arra is, hogy ezt a kis epizódot megírom kedvenc újságomnak. Különösen büszke vagyok az általam talált címre, amely több álmatlan éjszakai töprengésem közben született meg. Igazán ráillik a helyzetre.Drăgoi Éva