Konfrontáció vörös vonalakkal

Oroszország pénteken jelentette be, hogy az ellene bevezetett újabb szankciók miatt válaszlépésként megtiltotta a beutazást az Európai Unió nyolc állampolgárának, köztük David Sassolinak, az Európai Parlament elnökének, Jörg Raupachnak, a berlini ügyészség vezetőjének és Vera Jourovának, az Európai Bizottság alelnökének. Az orosz külügyminisztérium kifogásolta, hogy az EU a közelmúltban „illegitim” és „alaptalan” korlátozó intézkedéseket vezetett be orosz állampolgárok és szervezetek ellen.

Brüsszel felháborodottan válaszolt, elfogadhatatlannak, semmilyen jogi indokolást sem tartalmazó, teljes mértékben alaptalannak, és közvetlenül az Európai Uniót célzónak nevezve Moszkva lépését. Amely újabb bizonyíték arra, hogy Oroszország a szembenállást választotta ahelyett, hogy beleegyezett volna az unióval ápolt kétoldalú kapcsolatok negatív tendenciájának orvoslásába. Az EU fenntartja magának a jogot, hogy megfelelő intézkedéseket hozzon az orosz intézkedés nyomán, áll az Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság, Charles Michel, az Európai Tanács, valamint David Sassoli, az Európai Parlament elnöke aláírta közleményben.

Ezúttal Brüsszel nem téved, Oroszország valóban a konfrontációt választotta, Putyin elnök egyértelműen jelezte, amikor vörös vonalakat említett és az azokat áthágók szigorú megbüntetését helyezte kilátásba. Az EU-nak és az USA-nak egyaránt.

A Kreml ura számára teljesen elfogadhatatlan, hogy a Nyugat beavatkozik Oroszország belügyeibe, emberi jogokra, sajtószabadságra, demokráciára és egyebekre hivatkozva. Brüsszel például Alekszej Anatoljevics Navalnij szabadon bocsátását követeli, ami Moszkva számára nem más, mint az orosz belügyekbe való durva nyugati beavatkozás, és a példákat sokáig lehetne sorolni. Emiatt az EU szankciókat és különféle büntetőintézkedéseket vezetett be, ami szintén felháborító Moszkva számára. Putyin a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi külpolitikai viszonyokat szeretné érvényesíteni, amikor a nyugati közvélemény az elnyomás, maradiság ás despotizmus megtestesítőjének tekintette a cári Oroszországot, de amiatt a nyugati kancelláriák sosem vezettek be semmilyen szankciókat ellene. Akkoriban a cárok birodalma szigorú cenzúrát alkalmazott, tömegesen száműzte Szibériába a politikai disszidenseket, a veszélyesebbeket fel is akasztotta, de a Nyugat nem nehezményezte azt, Oroszországot végig az európai politikai rendszer (akkori szóhasználat szerint: európai koncert) meghatározó elemeként fogadta el. A lényeges politikai különbségek más téren sem befolyásolták a kapcsolatokat, a Nyugat magától értetődőnek tekintette, hogy az orosz művészek, tudósok, vagy arisztokraták szabad kapcsolatokat tartottak fenn az egész vén kontinensen, nyugati tőkések, vállalkozók, tudósok, művészek stb. pedig milliós számba áramlottak Oroszországba a Nagy Péter cár és a bolsevik puccs közötti kb. két évszázadban. Manapság is ilyen kapcsolatokra lenne szükség, vélik sokan Oroszországban, Putyin távolról sem az egyedüli, aki így látja a dolgokat.

Az USA-val a viszony még kényesebb. Az orosz hadsereg nem rohanta le Ukrajnát, az izomfitogtatás azonban egyértelmű jelzés: az orosz medve minden áron megakadályozza a NATO további keleti terjeszkedését. A szomszédos Belorusz  esetén Moszkva hasonlóképpen figyelmeztetett tavaly: nehogy eszébe jusson a nyugati érdekszférába csalogatni a volt szovjet köztársaságot a Lukasenka választási csalása nyomán keletkezett társadalmi elégedetlenség ürügyén. 1945 után a nyugati és a szovjet befolyási övezetek közötti választóvonal (vasfüggöny) Európa, Németország és Berlin közepén húzódott. 1989 után folyamatosan kelet felé terelődött, amikor a fél évszázad szovjet gyarmatosítás alól felszabadult közép- és kelet-európai országok tömegesen menekültek a NATO védőszárnya alá. Belorusz és különösképpen Ukrajna esetleges NATO-tagságával a választóvonal már nagyon közel kerülne Moszkvához, lényegében majdnem a Wehrmacht 1942-es legmélyebb behatolásának szintjéig. Ez nemcsak katonai-stratégiai szempontból teljesen elfogadhatatlan a Kreml számára, hanem erkölcsileg is. Az oroszok nagy többsége továbbra is testvérnemzetnek tekinti az ukránokat és beloruszokat, valahogy úgy, ahogy a pestiek tekintenek a székelyekre, vagy a románok a Pruton túli moldávokra. Sőt, az sem biztos, hogy az említett két keleti szláv nemzet támogatná a nyugati orientációt, az oroszokkal való kapcsolatok – gazdasági, kulturális, szellemi és különösképpen emberi szinten – továbbra is roppant erősek, például milliós nagyságrendűek az orosz–ukrán határon átívelő családi kapcsolatok.

Putyin lényegében lerögzítette vörös vonalait, sőt, az Ukrajna körüli áprilisi katonai csapatösszevonással az orosz medve a foga fehérjét is kimutatta. Európa és az USA felháborítónak tekintheti mindezt, de ettől a hidegháborút idéző feszültség és bizalmatlanság aligha oldódik.