Lennél MA gyerek?

Mondjuk hatéves, előkészítős, vagy tízéves elemis, de akár középiskolás? És várnád-e az iskolát? A maszkos iskolát, ahol három, négy, öt vagy több órán keresztül megkövetelik, hogy arcodon maszkkal figyelj, tanulj, cseperedj?

Te, államelnök, kormányfő, miniszter, politikus, aki a félelem magvát szórva szerteszét hozol döntéseket, vagy szajkózod a mások meghozta határozatokat, te voltál gyerek?

És te, orvos, aki csak a járványra koncentrálva (a páciensre, annak egyedi megnyilvánulásaira, szükségleteire, tűrőképességére már kevésbé), gyógyszer hiányában receptként viselkedési normatívákat írsz elő a legkisebbeknek is, te voltál-e könyökét-térdét lehorzsoló csintalan kölyök?

És te, szülő, aki mindenből a legjavát szeretnéd nyújtani legféltettebb kincsednek, te emlékszel még gyermekkorodra? Iskolás éveid, a kart karba fűzött barátságok, az egymás fülébe suttogott titkok, a lökdösődések, a rosszalkodások eszedbe jutnak-e még?

Hát te, tanár, aki tudásod legjavát adnád át a rád bízott palántáknak, te mindig szófogadó kisangyalként ültél a padban, követted a felnőttek utasításait? Így tették volna az eddig kezed alól kikerült generációk?

Ti, mindannyian, komolyan el tudjátok képzelni és fogadni, hogy egy hatéves, egy kisiskolás, aki izeg-mozogva, el-elkalandozva épphogy kibírja a 45-50 perces órát, most szépen viselni fogja majd a maszkot? (Nem úgy, mint a nagyok, a miniszterelnök vagy a tanügyminiszter asszony, gyakran az orruk alá csúszva, oda-oda kapva, igazgatva...) Amire sok felnőtt sem képes, az majd a kicsiknek simán menni fog? S ha mégsem, mi lesz? Majd büntetni fogtok? Komolyan úgy gondoljátok, hogy a szünetekben majd – nap mint nap – egy-másfél méterről maszkosan fognak egymásnak integetni? Hogy majd tisztes távolságból kukkantanak egymás füzetébe, csenik el a másik radírját, követnek el apró csínyeket?

Ti, mindannyian, fél pillanatig bár belegondoltatok, hogy mindezt a gyermek hogyan éli meg?

Most komolyan, ti voltatok gyermekek? Unokáitok, utódjaitok vannak-e?

S ha voltatok és vannak, hogy lehet, hogy a való világ (itt most nem a valós élettel visszaköszönő viszonyban sem lévő tévéműsorokra gondolok) realitásainak nem adtok hangot, legalább kérdések formájában, ha már másképpen nem? Miért az elfogadás, a félelem, a rezignáltság néma csendje?

Örvendek, hogy nem MA vagyok gyerek!