Negyvenéves a Szolidaritás

Negyven évvel ezelőtt alakult meg Lengyelországban a kelet-európai kommunizmus sírásója, a híres Szolidaritás (lengyelül Solidarnosc, ejtsd szolidarnoscs) szakszervezet. 1980-ban ezelőtt a gdanski hajógyárból indult el a hógolyó, amely lavinává növekedett, s 1989-re elsöpörte a kommunista rendszert, és felszabadította Kelet-Európát, sőt, 1991-re immár a hatalmas Szovjetuniót is térdre kényszerítette.

Jóllehet 1980-ban a kommunizmus hatalma csúcsán volt, az 1956-os magyarországi és 1968-as csehszlovákiai szovjet katonai intervenciók nyomán a kelet-európai országokban jóformán sehol sem kérdőjelezték meg a rendszert, a Szovjetunióban pedig a reformista irányzat még sehol sem volt. Közben a kommunizmus fenntarthatatlanul terjedt a harmadik világban, az ottani országokban egymás után alakultak meg a Moszkvával szövetséges szocialista rendszerek. A Nyugat sebezhetőnek és ingatagnak tűnt: az USA még nem heverte ki a vietnami kudarcot, sőt, 1979-ben újabb látványos megalázást szenvedett az iráni iszlám forradalom és a túszdráma révén, a hetvenes évek olajárrobbanásai (1973 és 1979) pedig súlyos problémákat okoztak a nyugati országok gazdaságainak.

Lengyelországban azonban más volt a helyzet, a hősi lengyel népet más fából faragták. 1970-ben és 1976-ban már nagyméretű sztrájkok voltak, melyeket a kommunista rendszer csak erőszak alkalmazásával és emberi életek feláldozásával volt képes letörni. A lengyelek önbizalma és reménye azonban erősen felerősödött 1978 őszén, amikor Karol Wojtyla krakkói érseket pápává választották II. János Pál néven. A pápa 1979-es lengyelországi látogatását óriási, gyakran milliós nagyságú tömegek kísérték, s további milliók értesültek róla, mivel a lengyel televízió (akkoriban az egyetlen) élőben közvetítette a többnapos látogatást. A pápa pedig azt üzente örömmámorban úszó honfitársainak, hogy: „Ne féljetek”!

1980 augusztusában sztrájkok robbantak ki egész Lengyelországban a szocializmusra jellemző állandó ellátási gondok és a drágítások miatt, illetve a politikai elnyomás ellen. A legjelentősebb sztrájkok ismét a gdanski hajógyárban voltak, ahol az általános elégedetlenség mellett két személy meghurcolása is felbőszítette a munkásokat. Anna Walentynowicz darukezelőt néhány hónappal nyugdíjazása előtt menesztették állásából sztrájkszervezés miatt, Lech Walesa villanyszerelőt pedig az 1976-os sztrájkok szervezése miatt bocsátották el. A felbőszült tömeg követelései között Walesa és Walentynowicz meghurcolásának befejezése előkelő helyen szerepelt, a független munkás-szakszervezetek létesítése mellett. Mivel a sztrájkok megbénították az országot (1980 augusztusának végére jóformán egész Lengyelország sztrájkolt), az óriási lakossági nyomásra a kommunista hatalom kénytelen volt engedményeket tenni, augusztus 31-én elfogadta a független szakszervezetek létesítésének ötletét. Ez volt az első alkalom, hogy szocialista országban a kommunista párttól független szakszervezet alakulhatott meg.

Nem is akármilyen: a rendszer még azt gondolta, hogy több apró szakszervezet alakul meg vállalati szinten, melyekkel nem lesz nehéz dolguk. Szeptember derekán azonban ezek országos szervezetbe tömörültek Szolidaritás név alatt, a jelképpé vált Lech Walesával az élen. Jóllehet az erősen kommunistaellenes lengyel értelmiség és a még annál is kommunistaellenesebb római katolikus egyház már az első pillanattól a Szolidaritás mellé ált, az mégis megtartotta munkás jellegét, ami ideológiai sakk-matt volt a kommunista rendszer számára, s nemcsak Lengyelországban. 1917 óta mindenütt az volt a kommunista pártok ideológiai alappillére, hogy ők a munkásosztály egyetlen jogos képviselői, s ezt nagyjából mindenütt elfogadták, Nyugaton is. Bármilyen rendszerellenes hangot más társadalmi kategóriákra kentek (értelmiség, burzsoák, reakciósok, klerikálisak, kolhozosítást ellenző parasztok stb.), viszont állandóan hangsúlyozták, hogy a munkásosztály bizony rendületlenül a kommunista párt mögött áll. Lengyelországban viszont éppen a munkásosztály fordult a párt ellen, méghozzá élesen. A Szolidaritás a proletariátus nevében lépett fel a kommunista párt elnyomása ellen. Ezzel sem a lengyel párt, sem a moszkvai elvtársak (akikhez a lengyel kommunisták tanácsért folyamodtak) nem tudtak mit kezdeni, addig sosem fordult elő, hogy éppen a munkásosztály kérdőjelezze meg a kommunista párt egyeduralmát. Mindez a nyugati kancelláriákat és politikai elemzőket is meglepte, ott is az volt az általános vélemény, hogy más kategóriák fordulnak a kommunista rendszer ellen, nem a munkásosztály.

A szellemet viszont már nem lehetett visszakényszeríteni a palackba, 1981 végére a Szolidaritásnak már 10 millió tagja volt a 36 milliós lakosságú országban, akik kivétel nélkül önként csatlakoztak. Óriási pofon volt a rendszer számára, mivel 35 éves egyeduralom után a kommunista pártnak mintegy 2 millió, a hozzáfűződő hivatalos szakszervezeteknek pedig olyan 1,5 millió tagja volt csak! A Szolidaritás oly jelentőssé vált, hogy 1981 decemberében a lengyel kommunista hatalom kénytelen volt hadiállapotot (statáriumot) meghirdetni, mely révén felszámolták a szakszervezetet, vezetőit (több tízezer embert) pedig bebörtönözték.

Mindez azonban nem törte meg a lengyeleket, a Szolidaritás a felszín alatt folytatta tevékenységét, majd a statárium 1983-as feloldása után egyre inkább nyíltan is. Olyannyira, hogy a Szolidaritás általános társadalmi támogatottsága és az évtizedes gazdasági válság nyomán a rendszer kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni 1989 februárja és áprilisa között (a híres kerekasztal-tárgyalások), majd azok nyomán félig szabad választásokat kiírni, s végül a átadni a hatalmat. 1989 augusztusában Varsóban megalakult Kelet-Európa első nem kommunista kormánya közel fél évszázad után!

A Szolidaritás sikere felbátorította a többieket, dominóhatást indított el a térségben: 1989 júliusa és szeptembere között Magyarországon is kerekasztal-tárgyalásokra került sor, melyen a magyar ellenzék legalább ugyanolyan engedményeket csikart ki, mint a lengyelek. 1989 novemberében a csehszlovák ellenzék is elindult a lengyelek és magyarok nyomdokain, jelezvén a kommunistáknak, hogy nem elégednek meg kevesebb engedménnyel, mint azok – ez volt a prágai bársonyos forradalom. A Szolidaritás elindította lavina a berlini falat is ledöntötte, a bolgár és a román rendszert is elsöpörte, majd a hatalmas szovjet birodalom is megbukott. 1980 augusztusában Walesa, Walentynowicz és a sztrájkoló lengyel munkások aligha gondoltak volna ilyesmire.

Lech Walesa Béke Nobel-díjban részesült 1983-ban a rendszerrel való szembenállása, bátorsága elismeréseként, 1990-ben pedig saját népe fejezte ki elismerését, amikor Lengyelország államelnökévé választotta. Anna Walentynowicz visszavonult a politikából a rendszerváltás után, a 2010-es szmolenyszki repülőszerencsétlenségben hunyt el, a lengyel állami elit nagy részével együtt.

Maga a Szolidaritás felbomlott a kilencvenes években, mégis meghatározó maradt Lengyelország életében. A kommunista utódpárt jóformán eltűnt az ország politikai porondjáról (ki is esett a parlamentből), miközben a két meghatározó, egymással szemben álló nagy párt tulajdonképpen a Szolidaritás liberálisabb és kozmopolitább szárnya, illetve a nemzeti-katolikus irányzata.