Nemzetépítés Ukrajnában

Nacionalista ukránok – fasiszta és szélsőséges elemekkel együtt – sárba tiporják az orosz kisebbség jogait, ezért lázadt fel Kelet-Ukrajna Kijev ellen, állítja Moszkva propagandagépezete.

Holott az „ukrán nacionalistáknak” semmi bajuk a 7-8 milliós orosz kisebbséggel. Annál inkább az eloroszosodott keleti honfitársaikkal. A rutén nemzetépítés elérte volna határát, s az eltérő nemzetszemlélet polgárháborúba torkol?

Az ukrán népnév csupán az 1917-es bolsevik forradalom után használatos, addig az Osztrák–Magyar Monarchiában élő, ukrán nyelvű és érzelmű, görög katolikus lakosságot ruténnek nevezték, míg a cári birodalomban élő, már akkor erősen eloroszosodó-félben lévő ortodox testvéreiket pedig kisoroszoknak. A kisorosz szemlélet legjobb példája az ukrán témákból merítő, ámde oroszul író Mykola Hohol, ismertebb néven Nyikolaj Gogol.

A cári birodalom hivatalos ideológiája az orosz nép három ágának – nagyoroszok (manapság egyszerűen oroszok), kisoroszok (ukránok) és fehéroroszok (beloruszok) – örök testvériségére alapult, s ez a szovjet időkben sem változott, mély gyökereket eresztve a kisorosz-ukránok körében. Ez alapján haladt rohamléptekkel az oroszosítás az ukránok között, emiatt nem alakulhatott ki modern értelemben vett nemzeti öntudatuk. Ellenben a rutének csak a második világháború idején kerültek először orosz uralom alá, azelőtt évszázadokig Lengyelország vagy a Habsburg monarchia alattvalóiként modern nemzetté fejlődhettek, s mindig is az európai életszemlélet uralkodott köztük. Amit fél évszázad szovjet elnyomás sem tudott megváltoztatni, az eloroszosítás merev elutasítása és a nyugati értékrend melletti hajthatatlan kitartásuk miatt tekintik nacionalistáknak őket.

A rutének szemében a kisorosz szemlélet, vagyis keleti honfitársaik önkéntes eloroszosodása vörös posztó, a nemzet elárulása. Ukrajna 1991-es függetlensége után ennek visszafordításán munkálkodnak, az állami hatalom, mindenekelőtt a nyelvpolitika eszközeivel.

Papíron Ukrajnában a lakosság 78%-a ukrán, s 17%-a orosz, de a nyugati országrész kivételével a statisztika nem sokat ér. Minél keletebbre és délebbre jutunk, annál kevesebbet. Arrafelé az orosz kisebbség aránya olyan 20, illetve 30%, de a helyi ukrán többség kisorosz mivoltából kifolyólag az orosz nyelv aránya meghaladja a 80, illetve 90%-ot, s kevesebb, mint 20, illetve 10%-a kétnyelvű, főleg falvakban, s legfeljebb ott találkozni elvétve a családban is ukránul beszélőkkel. Városokban szinte kizárólagos az orosz nyelv uralma. Közép-Ukrajnában az oroszosítás gyengébb volt, de az orosz nyelvűek kb. 1/3-os aránya még így is jócskán meghaladja az oroszok olyan 10%-os arányát. Kijevben például a lakosság kb. 60%-a kizárólag az orosz nyelvet használja a családban és a közéletben, 25% fölváltva az oroszt és az ukránt, s csak úgy 15% a családban is egynyelvű ukrán, noha papíron a főváros lakosságának 85%-a ukrán nemzetiségű!

Az ukrán nyelv még országos szinten sem uralkodó, az újságok 60%-a orosz nyelvű, a televíziók esetében az arány kb. 70%, a könyvkiadásban pedig 85%-os az orosz túlsúlya! Sőt, az iskolák egyharmada is orosz nyelvű, holott Ukrajna 45 milliós lakosságából olyan 20-22 millió ukrán ajkú, 15-16 millió eloroszosodott ukrán, 7-8 millió orosz, a többi nemzeti kisebbség együttvéve pedig további kb. egymillió. Kiábrándító helyzet két évtized függetlenség után, bármely ukrán hazafi szemszögéből.

Aligha meglepő, hogy a rutének keleti kisorosz honfitársaik visszaukránosítását célozzák, nemzeti önérzet kialakítása révén. Álmuk az, hogy Ukrajnában az orosz nyelv súlya egyezzen meg az orosz kisebbség etnikai arányával. Hogy ne fordulhasson elő az, hogy magukat ukránnak vallók egy kukkot se tudjanak anyanyelvükön (vagy csak törjék), s legjobb esetben felnőttkorban tanulják meg azt. Júlia Tyimosenko például 40 évesen tanult meg ukránul, Leonyid Kucsma korábbi államelnök és a februárban elkergetett Janukovics pedig 50 évesen, amikor politikai ambícióik országos szintre terjedtek. Korábban fel se vetődött bennük az ukrán nyelv ismeretének szükségessége, használatáról nem is beszélve! Az eloroszosodott országrészben ez természetes, sokaknak nyugati rutén honfitársaik visszaukránosítási célkitűzései elfogadhatatlanok. Éppen ezért fogadták el 2012-ben az oly vitatott nyelvtörvényt, mely jóformán visszaállította a szovjet idők helyzetét, azaz Kelet- és Dél-Ukrajnából eltűnt az ukrán nyelv, s az orosz ismét majdnem kizárólagossá vált. Ezt a nyelvtörvényt szándékozott eltörölni a nyugati országrész által támogatott új hatalom. Másfél év alatt a nyelvtörvény semmilyen előrelépést sem hozott a lengyel, magyar vagy román kisebbségeknek (nem is tiltakoztak törlése ellen), viszont teljesen kiszorította az államnyelvet az ország feléből.

23 év függetlenség óta a visszaukránosítás jelentősen haladt, mondhatni meghódította a korábban apatikus Közép-Ukrajnát, beleértve a fővárost is. Lemberg elukránosította Kijevet, hiszen 1991 előtt a főváros az oroszosítás bástyájának számított, manapság viszont az ukrán nemzeti erők második fellegvára Nyugat-Ukrajna után. Kijevi paradoxon: oroszul beszélő, de ukrán érzelmű főváros!

Kijev „eleste” után Moszkva attól tart, hogy a rutén szemléletű ukrán nemzeti öntudat – és a velejáró európai orientáció – idővel folyamatosan terjed kelet és dél felé.

Vagy már elérte a maximumot? A kisoroszok nem kérnek a rutén nemzetszemléletből. Bekövetkezik az, amitől Mihajlo Hrusevszki, az ukrán nemzet atyja már 1906-ban tartott, hogy az európai, illetve orosz környezet évszázados hatása nyomán a rutének és kisoroszok között akkora szakadék keletkezik, mint a hasonlóképpen ellentétes történelmi-kulturális hatásnak kitett horvátok és szerbek között. Jugoszlávia véres polgárháborúban esett szét a szerb–horvát ellentét nyomán. Ukrajna következne?