Orbán népe

Zsinórban negyedszer aratott elsöprő győzelmet a Fidesz a vasárnapi országgyűlési választáson, Magyarország ismét narancssárgába borult, Orbán Viktor további négy évig irányítja az országot.

Sorozatban negyedik kétharmados győzelme példátlan teljesítmény Európában, főleg, hogy tizenkét év óhatatlan kormányzási erodálás ellenére, válságos időszakban és magas választási részvétel mellett született. A Fidesznek sikerült növelnie támogatottságát, vasárnap több szavazatot gyűjtött be, mint négy évvel korábban, miközben a hatpárti egyesült ellenzék mintegy 900 000-rel kevesebbet, mint külön-külön 2018-ban. Magyarországon nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat uralkodik.

2010-ben Orbánék tálcán kapták a hatalmat, az akkor még meglepő nagyságú győzelmet az előző szocialista-liberális kormány csapnivaló teljesítménye elleni proteszt-szavazásnak tekintették. Négy évvel később a Fidesz mondhatni politikailag idegenpályán is simán nyert, mivel akkor a választást baloldali témák (rezsicsökkentés, életszínvonal-emelkedés stb.) dominálták, a baloldalt annak fegyvereivel győzték le fölényesen. További négy év múlva Viktorék úgymond hazai pályán diadalmaskodtak, a 2018-as választást ugyanis egyértelműen a jobboldalnak kedvező témák uralták, mindenekelőtt az illegális migráció, a nemzet- és családpolitika.

Idén a megmérettetés több síkon zajlott, mondhatni, hogy politikailag semleges pályán, ezért kiegyensúlyozottnak tűnt. A közvéleményt pedig baloldali és jobboldali témák egyaránt foglalkoztatják: a megélhetési kérdések ugyanúgy, mint a család fogalma, a gyermekek megvédése a kóros ideológiáktól vagy a határvédelem. A meghatározó témákat egyértelműen Orbánék uralták, az ellenzék kénytelen volt azokhoz alkalmazkodni, saját témáit nem tudta előtérbe helyezni, már ha egyáltalán volt olyan az Orbán-fóbián kívül. Utóbbi viszont távolról sem elég a győzelemhez, amikor szinte nincs olyan társadalmi kategória, amely ne járt volna jól az Orbán-rezsim idején: adó-visszafizetés, lakás-felújítási támogatás, személyi jövedelemadó mentesség fiataloknak, tizenharmadik havi nyugdíj, rezsicsökkentés, jelentős családtámogatás, gyermekvédelmi törvények stb.

Az ellenzék összefogott és Márki-Zay Péter személyében a szerintük legjobb jelöltet indította Orbán ellen. Az országos politikai porondon új emberként nem kellett viselnie az elmúlt 30 év terhét, nem számított lejárt szavatosságú politikusnak, nevéhez semmilyen komoly politikai botrány sem fűződik, ami rontotta volna esélyeit, mint például a Gyurcsány család malomkő-halmaza. Nagycsaládos katolikusként elvileg a nemzeti érzelmű, konzervatív beállítottságú, családcentrikus tömegeket is megszólíthatta volna. MZP keményen dolgozott mindezekért, a kampány során bejárta az országot, sőt, a határon túli magyarokhoz is ellátogatott. Mindez kevésnek bizonyult a győzelemhez, egyrészt mert a nagypolitikában kezdőként több kommunikációs bakit is elkövetett, másrészt, mert a politikai lecsó sokaknak nem ízlett. Könnyebb volt ugyanis közös nevezőre hozni az egymástól igen eltérő hat ellenzéki pártot, mint azok szavazóit mozgósítani. Hiába álltak össze például Gyurcsány balosai a Momentum ifjú liberálisaival és a markánsan nemzeti Jobbikosok, választóik nem voltak hajlandók követni a politikusokat. Habnak a tortán, az ukrajnai háború váratlan eseménye is a Fidesznek kedvezett, Orbánék e téren is sokkal jobban kommunikáltak, mint az ellenzékiek.

Konkrét gazdaság-, család-, kül- és nemzetpolitikai üzenet nélkül, csupán Orbán-fóbiára építve aligha meglepő, hogy az ellenzék csúfos kudarcot vallott. Egyre inkább elszakadt a magyar társadalomtól, beszorultak saját eszmeviláguk elefántcsonttornyába, üzenetük csupán a fővárosi kozmopolita köröket érintették. Politikai értelemben Budapest ugyanis elszakadt Magyarországtól.