Orosz birodalmi vágyak szovjet eszközökkel

Vladimir Vladimirovics Putyin grandiózus ünnepi szertartás mellett jóváhagyta négy ukrajnai megye „csatlakozási kérelmét” Oroszországhoz. Az orosz propaganda szerint Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon megyékben a lakosság népszavazáson döntött az Oroszországhoz való csatlakozás mellett, a Kreml ura csupán teljesítette a népakaratot.

Elképesztő kettőség: Putyin megveti a szovjet elvtársakat, mert feláldozták az orosz nemzeti érdekeket a proletár internacionalizmus ideológia oltárán, majd 1989–91-ban elherdálták a cárok és Sztálin zsákmányait, mégis 100%-ban szovjet eszközöket használ orosz birodalmi vágyai megvalósításához. Sőt, nemcsak eszközei, hanem retorikája is szinte teljes mértékben szovjet. Mintha az 1939–40-es események játszódnának újra.

Pénteki moszkvai ünnepi beszédében Putyin a Nyugatot hibáztatta az ukrajnai háborúért. Oroszország fegyverrel támadta meg Ukrajnát, az orosz hadsereg gyilkol, pusztít, erőszakol, milliók életét tette pokollá, további milliók menekülnek nyugat felé a „felszabadító” oroszok elől, Putyin szerint mégis a Nyugat a hibás mindezekért! Déjá vu? Sztálin propagandája 1939–40-ben szinte egy az egyben ugyanazt állította hasonló területi hódításoknál. 1939 augusztus 23-án szovjet kezdeményezésre megkötötték a Ribbentrop–Molotov-paktumot, majd annak alapján szeptember elsején Németország, szeptember 17-én pedig a Szovjetunió megtámadta és felosztotta egymás között Lengyelországot, s ezzel elindították a második világháborút! Sztálin propagandája azonban a békeszerető szovjet rendszert dicsőítette, a németekről egy rossz szót sem szólt (1941 júniusáig), a háborúért pedig a nyugati kapitalista-imperialistákat vádolta! A cinikusság netovábbjaként a Lengyelország elleni fegyveres támadást amolyan „békefenntartó” műveletnek állította be – a Ribbentrop–Molotov-paktum révén néhány nappal korábban indított német támadás nyomán ugyebár a lengyel államiság összeomlott, a Szovjetunió pedig kötelességének tartja, hogy védelmet biztosítson a civil lakosságnak. Október közepére a lengyel hadsereg ellenállását legyőzte a gonosz két Góliátja, a szovjetek megszállás alá kerülő kelet-lengyelországi területeken tömegével gyilkolták, illetve börtönözték be a szovjet rendszer fölöttébb tágan értelmezett potenciális ellenségeit, további százezreket pedig Szibériába deportáltak. Minden politikai pártot betiltottak, teljes terrort vezettek be, majd „választásokat” írtak ki. Melyeken rengetegen nem vettek részt az állandó lakosság köréből, a megszálló Vörös Hadsereg több százezer katonája viszont igen! Láss csodát, ilyen körülmények között a kommunisták teljes győzelmet arattak a nyugat-ukrajnai és nyugat-belarusziai (azaz a megszállt Kelet-Lengyelország) „választásokon”, az újonnan létesült helyi törvényhozók pedig alakuló ülésükön egyetlen napirendi pontban egyöntetűen kérelmezték, hogy csatlakozhassanak a Szovjetunióhoz. Sztálin pedig nagylelkűen teljesítette a hadsereg „felszabadította” területek lakosságának „akaratát”, és jóváhagyta „csatlakozási kérelmüket”. Néhány hónappal később, 1940 nyarán a Baltikumban ismételte meg az egészet: a vörös hadsereg megszállta Észtországot, Lettországot és Litvániát, tömeges kivégzések, letartóztatások, szibériai deportálások és a terror bevezetése után „választásokat” írtak ki, melyekben mindhárom országban a kommunisták győztek, az új parlamentek pedig – szintén egyedüli napirendi pontban – a Szovjetunióhoz való csatlakozást kérték, s Moszkva nagylelkűen teljesítette óhajukat.

Putyin hasonlóképpen járt el a négy ukrajnai megyében – fegyveres megszállás, helyi lakosság elleni terror, nem kívánatos személyek elleni fellépés, tömeges (akár kétmilliós) deportálások, nyers erő fenyegetése alatt szervezett „népszavazások”. Azzal a különbséggel, hogy Sztálin vörös hadserege megszállta, és teljes mértékben ellenőrzése alatt tartotta Kelet-Lengyelországot, Litvániát, Lettországot és Észtországot, s csak azután írták ki a „választásokat”. Putyin katonáinak nem sikerült teljesen meghódítani a négy megyét – Herszon és Luhanszk megyéket majdnem teljes egészében elfoglalták ugyan, Donyeck és Zaporizzsja megyéket viszont csak részben, utóbbi azonos nevű megyeszékhelye például végig ukrán ellenőrzés alatt maradt. Moszkva propagandája is csak annyiban tért el, hogy 1939–40-ben a helyi „kapitalista-imperialista kizsákmányolók” karmaiból „szabadították fel” a dolgozó népet, most pedig úgymond a helyi „nácik” alól az oroszajkúakat. Bármilyen halvány helyi ellenkezést vagy külföldi tiltakozást akkor is, most is a Nyugat háborús cselszövésének bélyegezték.

Putyin és propagandája azonban a későbbi szovjet pártfőtitkárokétól sem különbözik. 1956-ban Hruscsov idején, illetve 1968-ban Brezsnyev uralma alatt a szovjet propaganda nem győzte hangsúlyozni, hogy a magyar, illetve cseh és szlovák népek körömszakadtig ragaszkodnak a Szovjetunióhoz és a szocializmushoz, a budapesti és prágai kisiklások népellenes cselszövések eredményei, vagyis a háttérből a nyugati (főleg amerikai) kapitalista-imperialista körök felbújtattak néhány magyar, cseh és szlovák nácit a népuralom megdöntésére.

Évtizedek teltek el ezen tragikus események után, a moszkvai propaganda azonban semmi újat sem képes kitalálni, csak újramelegíti a szovjet idők levesét. Holott Putyin elvileg elhatárolódik az elvtársaktól, s a cárok birodalmát élesztené fel.