Orosz misszionárius koktél

Putyin történelmi nagyságra törekszik, csúcsra emelné Oroszországot, nem hiába hasonlította magát Nagy Péter cárhoz. Ukrajnai inváziója ezen szemlélet jegyében történt, a jogos történelmi örökség visszaszerzése céljából.

Ezáltal semmi újat nem hozott fel, Oroszország vezetői évszázadok óta történelmi küldetésként állították be világuralmi céljaikat, csupán a „küldetés” jellege változott, méghozzá lényegesen.

Az orosz cárok nemcsak az 1241–42-es nagy tatárjárás által elpusztított Kijevi Rusz állam, hanem a Bizánci Birodalom jogos örököseinek is tekintették magukat. Ennek jegyében folytattak évszázadokon keresztül durva terjeszkedő politikát, Moszkva arra hivatkozva hódította meg egymás után az apró orosz fejedelemségeket, annak alapján indított számtalan offenzív háborút szomszédjai ellen, s szintén arra alapozta folyamatos balkáni nyomulását. A tizennyolcadik-tizenkilencedik században ugyanis az Oszmán Birodalom meghódítása és Konstantinápoly megszerzése volt az orosz cárok elsődleges külpolitikai prioritása. A Balkán és Konstantinápoly megszerzését nem hódításnak tekintették, hanem történelmi küldetésnek a jogos történelmi örökség visszaszerzésére. Sőt, egyesek még annál is tovább mentek volna, nevezetesen a szerintük egyetlen igaz hit, az ortodoxia Európára való kiterjesztésével, a Harmadik Róma ideológiája szerint.

A Balkán és Konstantinápoly meghódítását az európai nagyhatalmak ellenállása akadályozta meg (pl. a Románia nevű állam 1859-es létrehozásával), amikor már karnyújtásnyira voltak tőle, bekövetkezett a történelem nagy fordulata. Az első világháború kitörésekor a britek és a franciák végre beleegyezésüket adták Konstantinápoly orosz meghódítására, a valós forradalom (1917. február), majd az azt követő októberi bolsevik puccs viszont alaposan keresztbe tett az elképzelésnek. Lenin és elvtársai rendszere keményen fellépett a cári örökség ellen, képviselőit tömegesen kiirtotta, az ortodoxiát kegyetlenül üldözte, a cárok évszázados misszionárius ideológiáját elutasította. Helyette saját proletár-internacionalista ideológiájukat terjesztették tűzzel-vassal, világméretű misszionárius lendülettel, egyedüli világboldogító küldetésként.

Putyin a kettő között lavíroz, a cárok szakralitása és az elvtársak ideológiai elszántsága nélkül, azok közös alappillére alapozva: a cárok és az elvtársak egyaránt elutasították a nyugati demokráciát és életszemléletet, saját eszmerendszerük felsőbbrendűségét hirdetve. A szovjet kommunista rendszer „termékeként” a cárok birodalmának örökségét tekinti mérvadónak, azt szeretné visszaállítani, meglehetősen ellentmondásos történelmi-politikai koktélban. Putyin megbocsáthatatlan bűnnek tekinti a kommunizmust, amolyan történelmi csapásnak, mert tönkre tette (és átnevezte) a cárok birodalmát, következetesen pusztította az orosz szellemiséget, kultúrát, vallást és nemzeti jelleget az agymosott kommunista „új ember” (homo sovieticus) és proletár-internacionalizmus nevében. A kommunizmus okozta pusztítás kiküszöbölése és az ország visszatérítése eredeti történelmi medrébe számára prioritás, mégis a huszadik század legnagyobb tragédiájának nevezte a Szovjetunió 1991-es összeomlását. Nem az ideológiát (vagy a birodalom akkori elnevezését) sírja vissza, hanem annak nagyságát és hatalmát. Sztálin ugyanis lényegében fél világot uraló hatalmi magaslatba emelte a Szovjetuniót, ami a cároknak sosem sikerült. Putyin azért is haragszik a kommunistákra, mert 1989–91-ben elherdálták ezt az óriási hatalmat, s ezt többször nyilvánosan szemükre is hányta, nevek említése nélkül. Az oroszok ugyanis Gorbacsovot okolják a birodalom és a nagyhatalmi pozíció elvesztéséért.

Kérdéses azonban, hogy Putyin nagyorosz birodalmi küldetés-szemlélete visszhangra talál-e az orosz társadalomban. Az utóbbi évek felmérései ugyanis egyértelműen jelzik, hogy az orosz társadalom inkább a kommunista vezetőket tekinti példának, mintsem a cárokat. Az egyetlenként függetlennek maradt Levada kutatóintézet sorozatos felmérései szerint 2012 óta az oroszok legnagyobb része (38-42%) Sztálint tartja történelmük legnagyobb személyiségének, másodiknak pedig Lenint (30-37%). Nagy Péter cár – akit a kilencvenes években rendszeresen a legnagyobbnak tartottak 41-45%-kal – immár a negyedik helyre csúszott vissza 19%-os „népszerűséggel”, még a nagy költő, Puskin is megelőzte. Ötödik helyen maga Putyin áll, s rajta kívül csak a kommunista rendszer „hősei” (Gagarin űrhajós, Zsukov marsall és Brezsnyev pártfőtitkár) értek el 10%-nál nagyobb támogatottságot. Vagyis az orosz társadalom inkább a Szovjetuniót sírja vissza, mintsem a személyesen sosem tapasztalt cári Orosz Birodalmat.

A küldetés jellegű szemlélet érvényesítéséhez azonban hiányzik egy másik tényező is, mégpedig az emberanyag. A cárok és az elvtársak is fegyverrel terjesztették hatalmukat/ideológiájukat, Putyin is azt teszi Ukrajnában. Csakhogy a cárok és Sztálin idején az orosz/szovjet társadalom kor szerinti megoszlása inkább a mai harmadik világ országaihoz hasonlított, minden családban volt 4-5 gyerek, kevés volt az eltartandó idős, viszont annál több a fegyverre fogható fiatal muzsik. Jelentős embertartalékkal rendelkezve sosem törődtek az ember-vesztességgel, rengeteg volt az ágyútöltelék (u nasz jeszty ljudi, magyarosan: annyian vannak, mint az oroszok). Putyin viszont nem rendelkezik ilyen tartalékkal, az orosz társadalom rohamosan öregszik, a nyugdíjasok száma meghaladja a katonakorú férfiakét. Ami nagy különbség, a cárok vagy Sztálin simán belevághattak hosszan elhúzódó, nagy emberveszteséggel járó háborúba, az orosz hadsereg ukrajnai akadozása viszont komoly problémákat vethet fel hosszabb távon. Putyinnak nincs elegendő utánpótlása történelminek tekintett küldetése kivitelezéséhez.