Pórázon

Nézem a tévét. Az esti hír- és beszélgető műsorok fő témája a tanévkezdés. Eddig semmi rendkívüli. Peregnek a filmkockák, a bejátszások az ország különböző iskoláiból. Majd döbbenet… Egy fekete ruhás tanítónő spárgán vezeti a rábízott apróságokat. Hogy előkészítősök vagy elsősök, már nem is számít… Az első gondolatom, hogy pórázon… A második, hogyha én lettem volna valamelyik spárgára fűzött kisgyermek anyja, felébredt volna bennem a tigris! Következmények ide vagy oda, úgy kaptam volna ki onnan a gyerekem és hagytuk volna el az iskolát, hogy oda még egyszer biztosan nem! Ahhoz a tanítóhoz semmiféleképpen!

A fekete ruhás tanítónő időnként kántálni próbálta, már amennyire a maszk engedte, hogy: „Trenu… trenu”. A vonatozás rendben. A spárga, a póráz semmiképpen!

Mennyi empátia, pedagógiai szellem szorult abba, aki úgy gondolja, hogy ez a legmegfelelőbb, a legbarátságosabb, bizalomkeltőbb módja annak, hogy fogadja az év első tanítási napján a legkisebbeket, akik amúgy is kissé félve, megszeppenve lépkednek az ismeretlenbe? És milyen bizalom, együttműködés indulhat így a szülővel?

Ez lesz az az élmény, amit a ma hat-hétéves az iskolakezdés kapcsán majdan szülőként saját gyermekének továbbadhat?

Könnyen a fejemhez lehet vágni, hogy nincs gyerekem. Nincs! Nem titok, nem adta meg a Jóisten. De családomban vannak/voltak gyerekek.

És nem hiszem, hogy feltétlenül szülőnek kellene lenned ahhoz, hogy értetlenül, sokkolva, viszolyogva állj egy ilyen – számomra legalábbis – degradáló, megalázó megnyilvánulás előtt. Még játéknak is nehezen elfogadható, hát még évnyitón! Járvány ide vagy oda…