Propaganda és realitás

Amerikában és Nyugat-Európában az oroszellenesség domináns, ezért igyekeznek mindenáron kelet felé terjeszkedni, és sarokba szorítani Oroszországot – valahogy így szól a Kreml propagandája. Amit az orosz társadalom nyilvánvaló igazságnak tekint, s világszerte további milliók (talán több tíz- vagy százmilliók) is osztanak. Kelet-Európának minimális szerep jut az orosz propagandában, a fő ellenség a Nyugat és főleg az USA.

Kérdéses azonban, hogy az oroszországi vezető körökben valóban hisznek-e a saját propagandájuknak, vagy azt eleve a tudatlan tömegeknek szánják. A valóság ugyanis vitathatatlanul az ellenkezőjét bizonyítja. Ha van a világon olyan térség, amely minden áron keresztbe akar tenni az oroszoknak, az éppenséggel Kelet-Európa, miközben Nyugat elnéző, az USA pedig a kettő között lavíroz. Oroszbarát szemlélettel és politikai erőkkel leginkább Nyugat-Európában lehet találkozni, a kőkemény oroszellenes szemlélet pedig Kelet-Európában általános.

A vasfüggöny 1989-es, majd a Szovjetunió 1991-es összeomlása után Nyugaton már nem tekintették ellenségnek az oroszokat, s a NATO szükségességét komolyan megkérdőjelezték, megszűnt a vörös veszély, nem kell többé NATO sem címen. Keleten viszont mindig is veszélynek tekintették Oroszországot, a kommunista rémuralom alól frissen felszabaduló országok egymással versenyezve igyekeztek minél hamarabb a NATO védőszárnya alá bújni. Igyekezetük igencsak meglepte a nyugatiakat és az amerikaiakat is, akik különféle követelményekkel igyekeztek elhalasztani mindezt. Sarkítva ugyan, de azt lehet mondhatni, hogy a kelet-európai népek oroszellenessége tartotta életben a NATO-t.

A Kelet és Nyugat közötti ellentét azóta is nyilvánvaló: előbbi már a 2008-as Grúzia elleni orosz agressziókor is kemény fellépést szorgalmazott, utóbbi viszont békülékeny álláspontra helyezkedett. A Krím és Donbas elleni orosz agresszió után a keleti országok szigorú szankciókat követeltek Oroszországgal szemben, a nyugatiak viszont csak harmatgyenge lépésekre voltak hajlandók. Az orosz energiafüggőségtől való elszakadás végett lengyel kezdeményezésre a keleti országok létrehozták a Tengerköz szövetséget, melynek felkarolására hosszas lobbi után Washingtont is rávették. Eközben Németország – számos nyugati magánkonszern bevonásával – az Északi Áramlat 2 vezeték megépítésébe kezdett, miután néhány évvel korábban üzembe helyezték az Északi Áramlat 1-t, mit sem törődve a keletiek ellenkezésével – Varsóban a két közvetlen orosz–német földgázvezetéket energetikai Ribbentrop–Molotov-paktumnak nevezik. Lengyelország és a balti államok több mint egy évtizede lobbiznak Washingtonban, hogy helyezzék át hozzájuk a NATO nagy katonai bázisait, amit a nyugatiak elleneznek. A szegényebb keleti országok nyomban teljesítették az USA elvárásait a NATO fenntartási költségeit illetően, a nyugatiak – élen Németországgal – viszont nem. A keletiek – Varsóval az élen – már régóta lobbiznak Washingtonban Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozásáért, Berlin és Párizs azonban megvétózta azt a 2008-as bukaresti csúcson. A példákat sokáig lehetne sorolni, a képlet egyértelmű: Nyugat-Európa inkább oroszbarát, Kelet-Európa viszont hajthatatlanul oroszellenes.

Az Ukrajna elleni orosz háború kijózanította a nyugatiakat, a szemléletbéli különbségek azonban nem tűntek el teljesen. A minap 9 kelet-európai ország például Ukrajna gyorsított EU-s tagságát szorgalmazta, a nyugatiak viszont figyelmeztették Kijevet, hogy hosszas folyamatra számítson, Németország és Hollandia például ellenzi a felkészületlennek tekintett Ukrajna felvételét.

Mindezek ellenére Moszkva propagandája mégis a nyugatiak – és az USA – oroszellenességét hangsúlyozza, a keletieket pedig alig említi, s milliók be is veszik azt belföldön és külföldön egyaránt. Holott Moszkva szemszögéből éppen a nyugatiak a békegalambok s a keletiek a héják, a washingtoni bekeményítések pedig gyakran a keleti országok diplomáciájának meggyőző háttérmunkájára vezethetők vissza. De hát a keleti országokat nehezebb lenne az orosz propagandagépezet célkeresztjébe állítani, kérdések merülnének fel belföldön és külföldön egyaránt: vajon miért olyan oroszellenesek a keleti nemzetek, vajon nincsenek rá történelmi okai? S akkor Oroszország már nem tűnhetne fel ártatlan, áldozati szerepben.