Proxy háborúk és befolyási övezetek

Elég érett-e az emberiség a békés együttélésre, nagyhatalmi gyám nélkül? Igen, válaszolta határozottan Mihail Szergejevics Gorbacsov a nyolcvanas évek végén, nincs szükség érdekszférákra, a nemzetek nem egymás ellenségei, inkább a béke és együttműködés hívei. Nem, a nagyhatalmi befolyási övezetek nélkülözhetetlenek, véli utódja, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, aki évek óta próbálja rávenni az USA-t a világ újabb felosztására, újabb befolyási övezetek kijelölésére. Az Ukrajna ellen indított háború ennek egyoldalú kierőszakolását célozza.

1989-ben Gorbacsov levette kezét Kelet-Európáról, amely felszabadulhatott a fél évszázados szovjet fogságból, és végre önállóan dönthetett saját sorsáról. Ellenségei azóta is vádolják a Kreml akkori urát, hogy ingyen engedte át a Nyugatnak, mindenekelőtt az USA-nak a szovjetek 1945-ben, 27 millió ember áldozatával megszerezte zsákmányát, vagyis azt a Kelet-Európát, amely sok orosz szerint örökké jár nekik az óriási véráldozat nyomán. Mihail Szergejevics határozottan elutasította a vádat, emlékirataiban egyértelműen leszögezte: „Ha valakinek átengedtük őket, akkor ez az adott ország népe volt”. Az már más kérdés, hogy a frissen megszerzett szabadságukkal élve az egykori szocialista országok tömegesen rohantak a NATO és az EU karjaiba. Ez bizony nagy meglepetés volt a hol idealistának, hol egyenesen utópistának, hol naivnak vagy gyengének bélyegzett Gorbacsov számára, aki őszintén hitte, hogy szabadon engedve, külső kényszer nélkül a keleti országok önszántukból a Moszkvával való szövetséget választják, talán az évszázadok óta csontvelőig oroszellenes lengyelek kivételével.

Belföldön hasonló meggyőződéssel gondolta, hogy a nép a szocializmus jobbá tételére használja az ajándékba kapott, azaz felülről engedélyezett szabadságot (glasznoszty), s nem annak megbuktatására. Nemcsak Mihail Szergejevics vélekedett hasonlóan, Nyugaton tömegek hitték, hogy diktátoraiktól megszabadulva, a 2011-es arab tavasz nyomán a muszlim országok a nyugati típusú demokráciát választják önszántukból. Gorbacsovhoz hasonlóan, a nyugatiak is hatalmasat csalódtak, amikor az arabok inkább a szélsőséges iszlám fundamentalizmus felé fordultak, elutasítván a nyugati féle demokráciát.

Nos, az ilyen kellemetlen fordulatok kiküszöbölésére lenne szükség a nagyhatalmak befolyási övezeteire, véli Putyin, jó KGB-s tisztként cseppet sem törődve az érintett népek véleményével. A befolyási övezetek nemcsak az oroszok nagyhatalmi ambícióit elégítenék ki, hanem a béke és a stabilitás garanciái is lennének, legalábbis a Kreml mostani ura szerint.

Lejárt a hidegháború befejezése utáni, amerikai irányítású egypólusú világ ideje, közben Oroszország megerősödött, Kína globális nagyhatalommá vált, az USA pedig túl gyenge és túl megosztott ahhoz, hogy egymagában elláthassa a világ csendőre szerepét, hangsúlyozza Putyin immár 2007 óta. A világ nem lehet kizárólag az USA játszótere, mások is saját geopolitikai játszóterekre tartanak igényt.

A befolyási övezetek politikája tekintélyes múltra tekint vissza, kezdve az 1814–15-ös bécsi kongresszustól, az 1918–20-as nagy geopolitikai átrendeződésen, az 1939-es Ribbentrop–Molotov-paktumon és az 1945-ös jaltai egyezményen át egészen a vasfüggöny 1989-es összeomlásáig a világpolitikai berendezkedés a befolyási övezeteken alapult. Annak révén a nagyhatalmak átrajzolták az országok határait, ők döntötték el, hogy milyen lesz a befolyási övezetükbe tartozó országok politikai berendezkedése, az ott élők megkérdezése nélkül. A Ribbentrop–Molotov-paktumnál vagy 1945-ben a jaltai nagyhatalmi geopolitikai „rajzfórumon” például nem hogy nem kérdezték meg, de még értesíteni sem méltóztatták a balti államokat, Varsót, Prágát, Budapestet, vagy Bukarestet, hogy milyen sorsot szántak nekik. A nagyhatalmak kölcsönösen tiszteletben tartották az 1945-ben kijelölt befolyási övezeteket, nem hatoltak be a másik térfélbe. Ezzel biztosították a békét és a stabilitást fél évszázadon keresztül Kelet-Európában, hangsúlyozzák Moszkvából, mit sem törődve azzal, hogy a lengyelek, csehek, magyarok vagy románok mit szólnak annak áráról.

Igen ám, de az 1945-ös érdekszféra-felosztás Európára vonatkozott, a világ többi részére nem. Ami számos fegyveres konfliktussal és proxy-háborúkkal párosult. A gyarmati rendszer összeomlásával a harmadik világ mindkét nagyhatalom játszóterévé vált, az USA és a Szovjetunió egyaránt geopolitikai és ideológiai szabad prédának tekintette, pontosan kijelölt befolyási övezet hiányában. Akár közvetett, azaz proxy háborúk révén is. Moszkva például fegyverekkel, hadi információkkal, élelmiszerrel stb. támogatta az USA ellen háborúzó Vietnámot a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején, Washington pedig hasonlóképpen támogatta Afganisztán szovjetellenes háborúját a nyolcvanas években. Legtöbbször azonban egyik nagyhatalom sem avatkozott be közvetlenül katonailag, a harmadik világban akár évtizedekig elhúzódó polgárháborúkban Washington a kommunista-ellenes erőket, Moszkva pedig a kommunistákat támogatta, romokba sodorva az eleve szegény és fejletlen afrikai országokat. A szovjet rendszer többek között ezen nagyhatalmi törekvések anyagi súlya alatt omlott össze.

Putyin szerint mégis szükség volna befolyási övezetekre, Gorbacsov idealizmusa csak rövid távú közeledést eredményezett, az USA az egész világot saját befolyási övezetének tekintette, de képtelen rendet és stabilitást teremteni mindenütt, az arab világban és Afganisztánban például nagyot bukott demokrácia-exportjával.