Stoltenberg után Stoltenberg

Újabb egy évre hosszabbították meg Jens Stoltenberg NATO-főtitkári mandátumát. Immár harmadszor. A norvég politikus eredeti mandátuma már 2019-ben lejárt, azóta két, majd további egy-egy évre hosszabbították meg. Holott maga Stoltenberg nem kérte az újabb meghosszabbítást, megpályázta és meg is nyerte a norvég nemzeti bank elnöki tisztségét, ott szándékozott folytatni pályafutását ősztől.

A geopolitikai megfontolások azonban fölülírták elképzeléseit. A főtitkári mandátum újabb ideiglenes meghosszabbítása kényszermegoldás, a 31 NATO-tagállam vezetői ugyanis nem tudtak megállapodni az utód személyét illetően. Az észak-atlanti védelmi szervezeten belüli törésvonalak igen jelentősek, ahogy az utódlás körüli tárgyalásokon is bebizonyosodott.

Több név is felvetődött Stoltenberg utódjaként, de egyik sem nyerte el valamennyi tagország támogatását, a főtitkárt ugyanis konszenzussal választják meg európai politikusok közül. 1949-es megalakulása óta a NATO katonai vezetője mindig is amerikai, miközben a politikai irányítást vezető főtitkári tisztség az európaiakat illeti. Ezért tapasztalt, külpolitikában dörzsölt európai politikust szoktak főtitkárrá választani, olyanokat, akik korábban legalább miniszteri tisztséget viseltek, de inkább miniszterelnökit. Stoltenberg korábban két alkalommal Norvégia kormányfője volt.

Ben Wallace brit honvédelmi miniszter sokáig favoritnak számított a főtitkári tisztség elnyeréséhez, de Párizs és Berlin erőteljes lobbija végül rávette Washingtont a jelölés elutasítására. Mint a NATO távolról legjelentősebb tagja, Washington dönt, az USA egymagában adja a NATO költségeinek 72%-t, a többi 30 tag pedig együttesen a maradék 28%-t. Emberi szempontból még jelentősebb az amerikai hozzájárulás, az USA adja a NATO- katonák több, mint 80%-t, s a korszerű haditechnológia majdnem 100%-t. Érthető tehát, hogy a főtitkári tisztséghez elkerülhetetlen az amerikai jóváhagyás. Berlinben és Párizsban viszont pikkelnek a britekre a Brexit miatt, a NATO-főtitkári tisztséget valamelyik EU-s tagországból való politikusnak követelték. Ukrajna megsegítése jelenti a fő nézetletérést, a britek ugyanis nemcsak a fölöttébb puha nyugat-európaiaknál, hanem az amerikaiaknál is elszántabbak e téren.

Mette Frederiksen, Dánia miniszterelnök asszonya is favoritnak számított, noha ő maga korántsem rajongott a tisztségért, jelezte, hogy szívesebben folytatná hazája kormányfőjeként. Washingtont sem győzte meg rátermettségéről, így hát az első női főtitkárra még várni kell legalább egy évet.

Nyugat-Európában Pedro Sanchez spanyol szocialista kormányfőt is számításba vették második alternatívának dán kollégája mögött. Az erősen baloldali nézeteket valló, szélsőbalosokkal koalícióra lépő politikus azonban szóba sem jöhetett a kelet-európai tagországoknál, végül is a NATO főtitkári tisztségéről, nem az egykori varsói szerződésről van szó, hogy a balos ideológiai elfogultságot díjaznák.

Kaja Kallast, Észtország miniszterelnök asszonyát is az esélyesek közé sorolták, esélyesebbnek, mint Zuzana Čaputova szlovák államelnök asszonyt. Mint a kelet-európaiak általában az észt és a szlovák politikus nők is a keményvonalas oroszellenes és ukrán párti szemlélet képviselői, ami viszont a megalkuvó nyugatiak szemében szálka. Hivatásos akadékoskodóként Párizs és Berlin mindent bevetett Washingtonban, nehogy kelet-európai politikus kerüljön a főtitkári székbe.

Általánosan elfogadható alternatíva hiányában tehát kénytelenek voltak ismét meghosszabbítani Stoltenberg mandátumát. A kihívások azonban megmaradnak, akárcsak a megalkuvók és a keményvonalasok közötti szembenállás. Stoltenberg nem volt képes meggyőzni a renitens Törökországot és Magyarországot, hogy hagyja jóvá Svédország csatlakozását, legalábbis egyelőre, noha norvégként szívügyének tekintette, hogy mandátuma alatt valósuljon meg a svéd és a finn NATO-tagság. Most újabb egy éve van erre.