Szép város Kolozsvár

Kálmán Imre híres operettjében, a Marica grófnőben, nem hazudik a betétdal, mert Kolozsvár ténylegesen szép város. Aki még nem járt ott, annak hiába is dicsérnénk, aki pedig egyszer meglátogatta, első perctől kezdve megkedveli.

Több mint félévszázad szünet után ismét Kolozsváron jártam, hát Istenem, újra fel kellett fedeznem. A lényeg nem változott, a város akkor is, a diktatúra idején, rendezett, aránylag tiszta, jól megközelíthető volt, persze az ötvenes évek lélekszáma és nemzetiségi összetétele lényegesen átalakult.

Egy 1910-es, még magyar népszámlálás szerint közvetlenül az első világháború előtt Kolozsvár kb. 60 ezer lakosából még 50 ezer magyar volt, alig nyolcezer volt a románok száma, és élt talán háromezer szász is a városban. Trianon után a helyzet gyökeresen megváltozott, elindult egy erős betelepítési stratégia, és a Kárpátokon túli Romániából sok ezer románt telepítettek a városba.

A második bécsi döntés eredményeképpen, ezelőtt 78 évvel, 1940. szeptember 11-én vonult be a magyar honvédség Kolozsvárra. Az alakulat ezredes parancsnoka, a bevonulás után – többek között – ezeket mondotta: „Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodás alatt, és meg tudta őrizni ennek a városnak magyar jellegét.”Hát erre a történelmi eseményre már csak néhány kolozsvári emlékezhet, akik akkor még gyerekek voltak, és ma már aggastyánok. Az is biztos, hogy különbözőképpen emlékezünk, a románnak fájó emlék 1940, a vénülő magyarnak nosztalgiás visszaemlékezés valamire, ami – ezt tudja – soha nem ismétlődhet meg.

Az utóbbi 100 év sok olyan történelmi eseményt takar, amelyre talán nem is érdemes visszaemlékezni, mert csak vitákat provokál, és felkorbácsolja az érzelmeket. A románok nem szívesen hallanak a honvédok bevonulásáról Kolozsvárra, ők inkább a román hadsereg Budapest és az egész ország 1919-ben történő megszállására emlékeznek szívesebben.

A 100 éves évforduló azonban akarva, nem akarva felkavarja a múltat, szinte kényszerűség a visszaemlékezés. Ezt éreztem most egy pár napja Kolozsváron, de az a meggyőződésem, hogy jobb a jelennel, és egy olyan közös jövővel foglalkozni, amit csak közösen tudunk sikeresen építeni. Ez azért olyan fontos, mert a jövőben nem az lesz a kérdés, hogy mi  a román, és mi a magyar, hanem az, hogy mi marad európai, mi marad keresztény.

Abba ideje beletörődni, hogy az erdélyi magyarság Romániában él. Ezt el kell fogadni, és igyekezni kell az ő gondolkodásmódjukat is elfogadni. Tolerancia mindenekelőtt, és semmi ellenségeskedés, mert az egy lépéssel sem viszi előre a dolgokat.

Valamit azonban tanulhatunk a románoktól. Az 1910-es népszámlálás adatai, az azóta eltelt tizenegy évtized alatt a románság javára (aránytalanul) előnyösen alakultak. Nagyon ügyesen csinálták, ebben mi nem vagyunk nagy mesterek. A második világháború után egy rövid ideig a város lakosainak nagy része még magyar volt, de aztán új lakótelepek építésével (Monostor, Györgyfalvi, Hajnal stb.) és az iparosítással rengeteg román családot telepítettek be, legtöbbet Moldvából, és ezzel gyorsan átrajzolódott a város nemzetiségi térképe.

Ma, ahogy az ottaniak ezt közölték velem, legalább 340 ezer (ha nem több) ember él Kolozsváron. Ebből 60 ezer lehet magyar!?, a százalékokról nem is érdemes beszélni, de ha legalább így maradna, meg lehetnénk elégedve.

Románia lakosságának szaporulata negatív, de Kolozsvár szaporodik, évente legalább 10 ezer ember telepedik itt le, és ezek mind románok. A belföldi ide-oda vándorlás tekintetében Kolozsvár talán a legvonzóbb város Romániában. (Megelőzi Temesvárt).

Kolozsvár szép város, kellemes város, vonzó város, de számunkra lassan már csak a múltat jelenti. Ha!  nem változtatunk demográfiai stratégiánkon. Mert ma még találkoztam ott magyarokkal, még van egy összetartó magyar közösség, két napilap, folyóiratok a nyelvünkön, opera és színház, szóval minden, ami szükséges, hogy román barátainkkal együtt jól érezzük magunkat ebben a városban és megőrizzük jó minőségű kulturális jelenlétünket. De mi lesz húsz év múlva, mikor az unokáim negyvenévesek lesznek?

Ezek a gondolatok gyötörtek, mikor a nagy király szobrától pár méterre egy kedves, régi öreg barátommal sörözve beszélgettünk a város és egész Európa sorsáról.

Hollai Hehs Ottó, Németország