Védett öregek (I.)

Rájöttem, hogy mire jók ezek a deklarációk, ha már érvénytelen rajtuk a keltezés. Pedig a barátnőm éppen a napokban jegyezte meg, hogy még „ARRA” sem jók, mert túl vastagok. Hát arra valóban nem, de én a tiszta oldalukon fogalmazni tudok (sohasem írok egyenesen a gépbe), sőt, ezúttal még ihletet is innen kaptam. Ennek különösen örülök, mert eddig, ebben az elzártságban, csak olvastam, televízióztam, rejtvényeket fejtettem, hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam barátaimmal, és gyűlt bennem a mondanivaló. De nem a vírusról, hiszen arról mindenki tud mindent, de senki nem tud semmit, meg aztán előbb-utóbb úgyis meg kell halni valamiben, én lehetőleg valami másban fogok, mert én már „védett” vagyok. Védett, akárcsak Ralph Martinelli doktor Robert Merte Védett férfiak című regényében, a 8o-as években játszódó politikai-fantasztikus műben. Martinelli doktort, sorstársaival együtt, az elképzelt járványos agyvelőgyulladástól védik, amely csak a nemzőképes férfiakat támadja.

Itt és most, mi, 65 év fölöttiek vagyunk a „védett” öregek, a „vulnerábilis” kategória (milyen szavakkal gyarapodik az ember szókincse?). Ezt a szót, melyet most, vulnerábilis, azaz sebezhető koromban hallottam először, már sohasem fogom elfelejteni, már azért sem, mert naponta legalább százszor hallanám, ha még érdekelnének a hírek, de még a kedvenc sorozataim reklámszüneteiben sem figyelek oda, hegy ne halljam ezt az állandó megkülönböztetéssel járó figyelmeztetést, mintha hülye gyerekeknek beszélnének, mintha nem éltek volna át számtalan bajt, betegséget, nehézséget, a még idősebbek egy világháborút is.

„Hajnal felé, ha ne a jön álom a szememre, mindig ugyanazokon a kérdéseken rágódom: miért bánnak így velünk? Mit követtünk el? Miben

vagyunk bűnösök? Miféle veszélyt jelentünk?” – így töpreng Martinelli doktor.

Hajnal felé – ha nem jön álom a szememre –, sajnos ez egyre gyakrabban fordul elő velem – én is ezen gondolkozom: Mit vétettünk, hogy hirtelen „mások” lettünk. Mások, mint Amerikában egykor (és egy kicsit most is) a négerek vagy a náci időkben a zsidó származásúak, akik – mielőtt a gettók megalakultak – csak sárga csillaggal mehettek ki az utcára és csak bizonyos, számukra meghatározott időpontokban. Ilyenkor mi is feltehetnők a sárga csillagot, ha nem látszana a külsőnkről is, hogy megkülönböztetettek vagyunk.

Ja, hogy én egyoldalúan, sőt hibásan fogom fel a helyzetet? Hogy ez igenis egy helyes, átgondolt, nálam jóval okosabb fejek megfogalmazta intézkedés, rendelkezés? Hogy valóban csak védeni, óvni akarnak bennünket, vigyáznak ránk, boldogtalan, tehetetlen kis öregekre, akik már alig vonszolják magukat, sánták, félig vakok, félig süketek (vagy egészen), hát mit akarunk, miért tiltakozunk az értünk hozott rendeletek ellen? Netán értelmetlennek is tartva némelyiket?

Igen, mert hiába hozatjuk meg másokkal, nálunk fiatalabbakkal a legszükségesebbeket, ők is lehetnek vírushordozók, sőt az árucikkeket előállítók, raktározók, szállítók, csomagolók is, hiszen nem cserélhetnek percenként maszkot vagy kesztyűt, és – nem egyszer hallottam – tünetmentesek lehetnek, mivel a betegség két hétig lappang, nem mutatható ki. Vagy, például, a postás is sok lakásban jár, és ki tudja... Ráadásul a középkorúak jóval nagyobb számban fertőződtek meg, mint a „védett” korosztály (a napokban véletlenül láttam egy ilyen statisztikai elemzést az egyik román csatornán). Igaz, hogy az öregek többen halnak bele, de túlnyomó többségük már egyéb súlyos kórban is szenvedett, vagy éppen a kórházakban fertőződött meg koronavírussal is. De kit fertőznék vagy kitől fertőződném meg, mondjuk én, ha anyák napján, vagy bármelyik napon kimennék az anyám és nagyanyám sírjához? Nemigen vagyok temetőlátogató, nem hiszek a halál utáni lét semmilyen formájában, a feltámadásban sem, de ott el szoktam mondani egy Miatyánkot. Az idősebbek – főleg az asszonyok – viszont általában szeretnének temetőbe járni, mostanság éppenséggel levegőzni is. Mert többségük legfeljebb a nyitott ablakon át szívhat friss levegőt, bár vannak, akik még attól is „védenék” őket…