Védett öregek (III.)

Általában gyakran panaszkodom (persze, telefonon) a hozzám hasonlóan „védett” korosztályú barátaimnak, milyen nehezen tűröm azt a lebecsülő, diszkrimináló hangot, ahogyan napjainkban rólunk beszélnek.

– Nem kell törődni vele, mondjanak, amit akarnak, le vannak... – válaszolnak így általában azok, akiket velük egy családban élő fiatalabb  családtagjaik mindennel ellátnak, hivatalos ügyeiket is elintézik, s ők maguk legalább 6-7 hete ki sem tették lábukat otthonukból.

Én is kérhetnék segítséget – ritkábban meg is teszem – kedves szomszédomtól, aki valaha az „ősidőkben” a tanítványom volt, de a kapura kitűztek bizonyos telefonszámokat ebből a célból, és nyilván az RMDSZ sem hagyna cserben, hiszen 30 éve, megalakulása óta tagja vagyok, kaptam is a vezetőségtől karácsonyi, húsvéti üdvözlő leveleket, melyeket ezúttal meg is köszönök. És higgyék el: nem a büszkeség vagy az önérzet mondatja velem, hogy amíg lehet, ne kérjek támogatást (természetesen, nem anyagiakra gondoltam, arról szó sincs), hanem a makacsság, a legutóbbi (talán egyben még nem legutolsó) kötetem címében is jelzett „csakazértis”. Emberi méltóságomat, önbecsülésemet sértené, ha teljesen erre szorulnék. Pedig nem könnyű, és nem csak az időkorlátozás miatt, bár az nagymértékben hozzájárul. Mert furcsa ez a nyavalyás vírus, és következetlen is. Hol délelőtt 11 óra előtt veszélyes, hol pedig közvetlenül utána, de csak a 65 fölöttiek számára. Vagy nem is a vírus válogat így? Hiszen nem volna ezzel semmi baj, én nagyon szeretem az otthonomat. Bárhová utaztam, mindig számoltam a napokat, hogy mikor alszom végre megint a saját ágyamban, azaz bevallhatom, hogy mindig, bárhonnan leginkább hazajönni szerettem. Szívesen jártam társaságba, előadásokra, irodalmi körbe, mindenütt jól éreztem magamat, de mikor hazatérve magamra zártam a lakásom ajtaját, különös nyugalmat, sőt, védettséget éreztem.

Mindez, persze, most is igaz, hiszen mi változott volna?

Semmi és minden.

Hazajönni nagyon jó, de ha van honnan. Ha ki is lehet menni az otthonból. Megértem, hogy társaságba, vendégségbe, rendezvényekre, emberek közé nem lehet, mert veszélyes, de főleg tilos. De vásárolni kell: gyógyszereket, kenyeret, vajat, húst, tojást, gyümölcsöt, tisztító- és tisztálkodó szereket stb. szinte naponta, mert ebben az életkorban már valóban nehéz 5-l0 kilót gyalog – villamos, ugye nincs – haza és a második emeletre felcipelni. Különösen mostanában, mivel ez az elzártság, levegő- és mozgáshiány elgyengített. Ezt akkor érzem, mikor kiszabadulok a lakásból.

Reggel 8 után a kitöltött nyilatkozattal, személyi igazolvánnyal, bankkártyával, mobiltelefonnal, szatyrokkal indulni készülök, de nem felejthetem itthon a zacskókba gyűjtött szemetet sem. Észnél kell lenni, semmit el nem felejteni. A maszkot és a kesztyűt sem. Ezeket csak a kapuban teszem fel, hogy legalább a lépcsőkön lássak rendesen, és kapjak levegőt. Az utcán jól esne a friss reggeli levegő, a járás is, de... szédülök. Az álarctól bepárásodik a szemüvegem – az utcán szükséges, 40 éve viselem –, kénytelen vagyok a maszkot az orromról lejjebb tolni, hogy a lábam elé nézhessek, mert az eleséstől, s annak esetleges veszélyes következményeitől százszor jobban félek, mint bármilyen vírustól. Az üzletekben a maszkot rendesen az orromra is felhúzom, de a szemüvegemet kénytelen vagyok zsebre vágni, mert ott még párásabbá válik. (Na meg, legalább az, szerencsére, nem kötelező.) Aztán megveszek mindent, ami kell, vagy nem, de nem árt, ha van otthon, mert ki tudja... Bankkártyával fizetek, ami kényelmes és higiénikus megoldás, de ha a kódszámot is be kell nyomni, a kesztyűt le kell vennem, mert azzal nem megy. Aztán kezdődik a kapkodás – hiszen mögöttem is várnak –, ott ne felejtsek valamit rámolás közben, jaj, csak a kártya el ne vesszen, ez a rémálmom. A bankok, posta és más hivatalok a belvárosban vannak, oda nehéz gyalog eljutni és 11-re haza is érni, hiszen ott is sokan lehetnek, és az ügyintézés lassabban megy, mint a bevásárlás.

Az üzletből kijőve már megnyugodva indulok hazafelé, de a friss levegő ismét megszédít, az álarc is zavar. Azt hiszem, úgy megyek az utcán, mintha éhgyomorra pálinkával kezdtem volna a napot. Pedig sohasem próbáltam (mármint reggel). Pedig egyesek szerint – különösen mostanában – az tenne jót. De félek, hogy akkor nemcsak dülöngélnék, hanem dalolnék is hozzá a maszk alatt.

Talán még azon sem lepődne meg senki ebben a furcsa, álarcos világban.