Visegrádiak

Harminckét évvel ezelőtt, 1991 februárjában, Antall József magyar kormányfő kezdeményezésére alakult meg Budapesten a Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország együttműködését célzó Visegrádi Csoport. A történész végzettségű Antall tulajdonképpen egy évszázadokkal korábbi precedenst élesztett újjá.

1335 őszén Károly Róbert magyar király a Buda melletti Visegrád királyi várába hívta a másik visegrádi királyi vár urát, Luxemburgi János cseh királyt, valamint Nagy Kázmér lengyel királyt. Az akkor önálló település, manapság Prága egyik városnegyedének számító Vyšehrad szintén királyi vár volt, jelentése ugyanaz, mint Duna menti testvérének: magas vár. Károly Róbert Közép-Európa politikai és gazdasági együttműködését célozta, mindenekelőtt a Habsburgok birodalmi ambíciói megfékezését, de a cseh és a lengyel királyok között viszály zajlott. Mivel mindkettő Károly Róbert sógora volt, a magyar király az ellentétek személyes elsimítására hívta őket Visegrádra. A dinasztikus házasságok révén a három ország közötti együttműködés további nemzedéken keresztül folytatódott. Luxemburgi János Zsigmond nevű unokája például a magyar és a cseh koronát is viselte (egyszerre is) miután feleségül vette Károly Róbert unokáját, Máriát. Károly Róbert és Nagy Kázmér közös unokája, Hedvig (Mária húga) pedig lengyel királynő – és nemzeti szent lett.

Antall József a történelmi példa felélesztését tűzte ki célul meglehetősen zűrös időkben. A vasfüggöny összeomlása és a hidegháború vége óta még két év sem telt el, Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország is a szocializmus utáni átállás nehézségeivel szembesült, a Szovjetunió azonban még létezett és kevesen gondolták volna, hogy még abban az évben össze is omlik. A KGST és a Varsói is szerződés is létezett még, ezeket néhány hónappal későbben, 1991 nyarán számolták fel. Nagy részben éppenséggel a visegrádi hármak együttműködésének szorgalmazására. Budapest, Prága és Varsó ugyanis már akkor a nyugati intézményrendszerhez (EU és NATO) való csatlakozásra vágyakozott, noha a hivatalos csatlakozási kérelmeket csak később, 1994-ben nyújtották be. Mindhárom fővárosban belátták, hogy közösen hatékonyabban léphetnek fel a nemzetközi porondon, mint külön-külön, netán egymással is versengve. Havel, Walesa és Antall megértették, hogy nem szabad elszalasztani a történelmi lehetőséget, e, hogy minél hamarabb a NATO (és EU) védőszárnya alá, biztonságba helyezzék országaikat, kihasználva azt a kiskaput, amikor a hidegháborús vereség nyomán az orosz medve padlón volt és sebeit nyalogatta. „Naiv, aki azt hiszi, hogy az örök Oroszország lemondott Közép-Európáról” – szögezte le Antall.

Közben a V3-kból V4-k lett Csehszlovákia 1993-as kettéválásával, s 2004-re mind a négy EU és NATO taggá vált, Moszkva heves tiltakozása és Jelcin dühromai ellenére. Az eredetileg kitűzött cél elérése után a Visegrádi csoport megmaradt ugyan, de bő égy évtizedre klinikai halál közeli állapotba került. 2015-ben külső veszély, az Európára zúduló illegális migránsáradat elhárítása céljából éledt újjá.

A V4-k ismét belátták, hogy közösen hatékonyabban felléphetnek a hagyományos európai értékek megőrzése és a nyugatról erőltetett balliberális rögeszmék (tömeges illegális migráció, európai társadalmak ideológiai átnevelése) ellen. Ki is csapta a biztosítékot a nyugati balliberálisok körében, akik egymás ellen próbálták fordítani Közép-Európa országait, vagy legalábbis leválasztani egymástól.

Széleskörű vélemény szerint a V4-k gyenge pontja, Achiles-sarka ugyanis a kisebbségi kérdés, ami szembe fordítja Budapestet Prágával és különösképpen Pozsonnyal. Csehországban és Szlovákiában még mindig érvényben vannak a német és magyar kisebbség kollektív bűnösségét kimondó, s etnikai tisztogatást előíró 1945-ös Beneš-dekretumok. A V4-k vezetői azonban bölcsnek bizonyultak az évek során, háttérbe szorították a kisebbségi kérdést, elhárították a külső megosztási kísérleteket és folytatták EU-s szinten egyre jelentősebb együttműködésüket. Tavaly azonban feszültség keletkezett a V4-k között az orosz–ukrán háború kapcsán, így az egyre ritkább csúcstalálkozók tartalmi töltettől mentes, protokolláris fotózásra korlátozódnak.