Zsugorodó demográfiai bázis

Ukrajna nélkül Oroszország nem lehet nagyhatalom – a megállapítás évszázados múltra tekint vissza. Manapság ez fokozottan érvényes nemcsak gazdasági, katonai és geopolitikai téren, hanem demográfiai szempontból is. Oroszország ugyanis súlyos demográfiai válsággal küzd. Mostani 145 milliós lakossága szinte pontosan feleannyi, mint a Szovjetunió 289 milliós népessége, amit az 1989-es, utolsó szovjet népszámláláson regisztráltak. Akkoriban Kína és India mögött a Szovjetunió a világ harmadik legnépesebb országa volt, a mai Oroszország viszont csak a kilencedik. Ráadásul folyamatosan csökken: 1989-ben az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság lakossága 147 millió volt, kétmillióval több, mint most, holott időközben bekebelezte a kétmilliós Krím-félszigetet, s további milliók vándoroltak be három évtized alatt a függetlenné vált egykori szovjet köztársaságokból! A reális demográfiai veszteség tehát lényegesen nagyobb, mint amennyit az egyszerű statisztika mutat. Csupán tavaly a lakosság egymillió fővel csökkent, annyival többen hunytak el, mint ahányan születtek!Demográfiai szempontból az oroszok pozíciói már jó három évtizeddel a Szovjetunió összeomlása előtt gyengültek. Az 1959-es népszámlálás szerint az oroszok a szovjet lakosság 54,6%-át tették ki, 1989-ben viszont már csak 50,8%-át, vagyis épphogy megtartották abszolút többségüket. Holott abszolút számuk 31 millióval növekedett, vagyis évente kb. egymillióval. A többi nép – különösképpen a kaukázusi és közép-ázsiai muszlimok – azonban sokkal gyorsabban szaporodott. A közép-ázsiai köztársaságok („sztánok”) összlakossága például 13 millióról 34 millióra növekedett 1959 és 1989 között, arányuk pedig 6,3%-ról 12%-ra emelkedett. A hatalmas birodalom összeomlása óta eltelt három évtized alatt a „sztánok” lakossága tovább nőtt, szinte megduplázódott, annak ellenére, hogy az ott élő oroszok száma 12 millióról 5 millióra csökkent! Manapság az oroszok kisebbségbe kerültek az egykori Szovjetunió területén!Egymagukban az oroszok tehát már a szovjet időkben is túl gyengék voltak demográfiailag a nagyhatalmi pozíció biztosítására. A belorusz és ukrán testvérnépek segítsége sokat számított már akkor is, együttvéve a három keleti szláv nemzet a szovjet összlakosság 69,8%-át tette ki 1989-ben, ami szintén visszaesés az 1959-es 76,2%-hoz képest, mégis jelentős többséget jelentett. Főleg, hogy erősen eloroszosodott népességekről volt szó, a beloruszok több mint 80%-a és az ukránok kb. fele orosz anyanyelvűvé vált, akik saját nyelvűket legfeljebb törték. Az ukránság másik felét – amely szívósan ragaszkodott anyanyelvéhez – Moszkva mindig is bizalmatlanul kezelte, bezárta előttük a magas hatalmi pozíciókba vezető kapukat, mivel annak feltétele az elo­roszosodás volt.Az eloroszosodott beloruszok és főleg ukránok előtt viszont minden kapu nyitva állt, sokan közülük magas hatalmi pozíciókba kerültek Hruscsov és Brezsnyev uralma idején, vagyis az ötvenes évek derekától a nyolcvanas évek közepéig. Az eloroszosodott belorusz Andrej Gromikó például szovjet külügyminiszter volt 1957 és 1985 között, majd 1988-ig a legfelsőbb tanács elnöke, a Szovjetunió névleges államfője. A Szovjetuniót két évtizedig irányító, az ukrajnai Dnyepropetrovszkból (manapság Dnipro) származó Leonyid Iljics Brezsnyev is eloroszosodott ukrán volt, aki számos közeli munkatársát rángatta magával magas pozíciókba Moszkvába, köztük későbbi utódját, Konstantyin Usztinovics Csernyenkót. Olyannyira, hogy a hetvenes években azt beszélték, Brezsnyev dnyepropetrovszki klánja irányítja a Szovjetuniót, az eloroszosodott ukránok pedig már-már háttérbe szorították az oroszokat Moszkvában.Oroszország demográfiai mélyrepülése nyomán Putyinnak még inkább szüksége lenne a 9 milliós Belarusz és főleg a 42-43 milliós Ukrajna emberi tartalékaira. A mai elöregedett orosz társadalomnak egyszerűen nincsen demográfiai alapja a nagyhatalmi szerephez. Többek között a hadsereghez. A cárok és Sztálin elvtárs idején az orosz népesség korfája a mai harmadik világéhoz hasonlított, sok volt a fiatal és kevés az idős. A népszaporulat jelentős volt, rengeteg volt a besorozható fiatal férfi. Az orosz/szovjet katonai hatalom mindig is a létszámbeli fölényen alapult, minden háborúban nagyobb volt az emberveszteség, mint az ellenségnél, a cári és a szovjet tábornokok mindig is feláldozható ágyútölteléknek tekintették saját katonáikat. Az emberi szenvedéssel mit sem törődtek, a demográfiai növekedés pedig állandó utánpótlást biztosított. „U nasz jeszty ljudi”, vagyis „nálunk bőven van ember”, tartotta a katonai közszemlélet.Manapság azonban nincs többé emberi tartalék, az ukrán segítség tehát létfontosságú lenne a Kreml nagyhatalmi ambícióihoz, még ha demográfiailag az ukrán társadalomban ugyanolyan mélyrepülés és elöregedés zajlik is, mint Oroszországban. Ukrajna lakossága például 42-43 millióra (a Krím nélkül alig több mint 40) csökkent a Szovjetunió összeomlása idején regisztrált 52 millióról! Csakhogy Ukrajna elleni fegyveres támadásával Putyin kettős öngólt rúgott. Az orosz hadsereg komoly veszteséget szenvedett, egy hónap alatt kb. akkorát, mint a szovjet hadsereg tíz év alatt Afganisztánban. Az ukrán tartalékot pedig elvesztette, sőt, maga ellen fordította. Ukrajnában éppenséggel ezen eloroszosodott kategória fogott fegyvert az orosz megszállók ellen, s szintén ezen kategória menekül kétségbeesetten nyugat felé az orosz pusztítások elől. Szenvedéseik és az emberi veszteségek jelentősek, lelkük tele keserűséggel. Aligha jöhetnek többé számításba segítségként Moszkva számára. Putyinnak „sikerült” ezt is tönkretennie, végkép az oroszok ellen fordítania az eloroszosodott ukránokat, aláásva ezáltal a nagyhatalmi ambíciók demográfiai alapját.