Erőnlét

Édesapám fiatal korában egy kerületi focicsapatnak volt oszlopos jobbhátvédje, majd kiöregedése után haláláig a textilgyári együttesnek drukkere. A mérkőzések végén, hazafelé menet, a barátokkal mindig megtárgyalták az eseményeket, kommentálták az eredményt, a játékot. Emlékszem egy visszatérő megállapítására: a labdának van a legjobb erőnléte, azt kell futtatni, nem a zsugást.

Azóta eltelt néhány évtized. Néztem a tévében az Európa-bajnokság meccseit. A közvetítettekből ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. A gólokat többször ismételték, nem maradtam le semmi lényegesről. Hogy mennyit változott a foci apám ideje óta?

Nem szakemberként is észlelem: egyetlen meccsen egy élvonalbeli focista annyit szalad, mint korábban egy fél csapat együttvéve. Jó humorú lévén, apám biztosan értékelné azt az észrevételemet, hogy manapság már a labda sem bírja erőnléttel a felgyorsult játékot, ezért cserélik rendszeresen, ezért van annyi pótjátékszer a pálya körül. Még egy harmad- vagy negyedosztályú meccsen is. Már nem történhet meg, amit a hetvenes években anekdotaként meséltek.

Annak idején a megyei, területi bajnokságban az egyik-másik csapatnak pályája közel esett a kukoricáshoz. Ha túl erős volt az ellenfél, nagy volt a nyomás a hazai kapura, a hazaiaknak gyengébb volt az erőnléte, néhányszor kirúgták a labdát a kukoricásba. Az előre „beidomított” kereső gyerekek csak néhány perc elteltével tértek vissza a játékszerrel, amíg az otthoniak kissé kifújták maguk.

Egy humorista most azt kérdezhetné: vajon a mostani játékosoknak azért jobb az erőnléte, mert manapság a kukoricás nagyon messze esik a stadionoktól?