Ujj János

… mármint a zenészek a színpadról. Az előbbi állítás megértésére jöjjön a magyaráztat. Színházi anekdota, miszerint egy helyi szerző jelentéktelen értékű darabja bemutatóján, valahol egy vidéki városban az igencsak gyér számú közönség unalmában egymással folytatott nem halk beszélgetést előadás közben.

A sokszorosan kitüntetett, sokdíjas író, Sarusi Mihály legutóbbi aradi könyvbemutatóján kaptam tőle az idén megjelent két új kötetét, melyek közül a Házról házra a Corvinka címűt olvastam el először. Már csak azért is, mert annak előző kiadványainak egy részét már ismertem, néhányról írtam is egy-egy rövid recenziót. Műfajilag utcatörténetnek minősítik azokat, bár én inkább krónikának nevezném, a szerzőt meg a közösség krónikásának. A Corvinka Anonimusának.

Akad a város szülöttei között néhány olyan személy, akinek a neve feltétlenül bekerül majd a mindenkori városi krónikába. A sportélet kategóriában közéjük tartozik Vadász Ernő is.

Nézem a tévében az EU egyik biztosának háborús pszichózist keltő (fokozó?) videoklipjét. A hölgy jókedvűen, röhincsélve szedegeti elő a táskájából azokat a dolgokat, amelyet ő fontosnak talál az esetleg kitörő háború első 72 órájának az átélésére. Többek között öngyújtót, egy konzervet, bicskát, s még egy pakli játékkártyát is.

Azt már egyszer megfogalmaztam egy jegyzetemben, hogy a rendszerváltást követően nem volt szerencsénk az ország élére került politikusokkal. Mert mind Iliescu, mind Băsescu, mind Klaus Iohannis messze elmaradt egy államelnökkel szembeni kívánalmaktól. Elsősorban abban buktak meg, hogy nem szolgálták egyenlő mértékben az ország teljes lakosságának érdekeit, mindnyájan az őket támogató pártok mindenkori politikáját támogatták.

Évtizedek óta folyik a városunk utcáin a fák elleni pusztító hadjárat. A múlt század nyolcvanas éveiben, újságírói kérdésemre válaszolva egy városi pártvezető elvtárs elmagyarázta, hogy azért vágják ki az úttest melletti fákat, mert féltik az „elvtárs” (értsd diktátorunk) életét, nehogy egy fa lombjai közül valaki merényletet kíséreljen meg ellene.

Amikor vagy jó három évtizeddel ezelőtt hasonló címmel megjelent egy jegyzetem, az aradi többségi nyelvű írott sajtó akkori szolgálatos szélső nacionalista zsurnalisztája kitámadott, hogy visszasírom azokat az időket, amikor e vidéken az emberek ilyen meg olyan (szociális, nemzeti, faji, vallási) elnyomatásban éltek. Pedig az írás nem azt sugallta.

Március 8-án, Nagyváradon tartotta idei első konferenciáját a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság. A munkálatokat ügyvezetőként dr. Szabó József irányította. Arad megyét három tag, Berecz Gábor, dr. Vajda Sándor és Ujj János képviselte.

Olvasom a hírek között, s látom a pályaudvaron készült felvételt: Ursula von der Leyen ismét (nem számoltam hányadszor) találkozik az ukrán elnökkel. Most éppen Kijevben vendégeskedik. Nincs abban semmi rossz – mondhatná bárki, hogy az Európai Bizottság elnöke egy jövendő, az Európai Unióba való felvételét váró államba látogat. Igen, ha azt tenné, amivel felruházták: ellenőrizné, megbeszélné azt, hogyan áll az illető ország a felvételi kötelezettségeinek a teljesítésével.

Nézem a világhálóm érkezett képet: egy osztrák rendőrnő pisztolyt tart egy kőpadon nyugodtan ülő, ráröhögő férfire. Az Ausztria egyik városában történt iszlamista terrortámadás tettese néz szembe a rendőrrel. Percekkel azelőtt ölt meg egy tizennégy éves fiút, s megkéselt még öt személyt.

A történelemben nincs ha. Bármilyen filozofálgatás felesleges, mert a történéseket nem lehet semmissé tenni, a história kerekét nem lehet visszafordítani. És olyan sincs, hogy „nem ér a nevem, más határozatot hozok” – ha netalán egy-egy politikus, hadvezér, diktátor az események számára kedvezőtlen zajlása közben rájön fatális tévedéseire, s megpróbálja feledtetni az addigi történéseket.

Hetek óta próbálom mondatokba fogalmazgatni azokat a gondolatokat, amelyek akkor tolakodtak az eszembe, amikor januárban, egy hajnali órában készült felvételen láttam az amerikai nagykövet (mondhatni angolos) távozását Budapestről. Amikor David Pressman Budapestre akkreditált amerikai nagykövet férjével egy hajnali órában végérvényesen elhagyta a magyar fővárost.

Odahaza a családban, majd azt követően az óvodában, iskolában szüleink, nevelőink megtanították nekünk a társadalmi viselkedés elemi szabályait. Hogy az idősebbeket előre kell üdvözöni. Hogy, ha valahova bemész, ott köszönni kell, és beltérben a férfiaknak le kell venniük a fejfedőt. Hogy a közjárművön illik átadni az ülőhelyedet az idősebbnek vagy a hölgyeknek.

Hallgatom, nézem az Ukrajnában folyó háborúval kapcsolatos híreket. És forr bennem az indulat. Mert hallom, hogy az ukrán parlament január elsejétől bevezette a 18 éves kortól a kötelező katonai szolgálatot. Mellesleg (vagy ráadásként?) elrendelte a 17 évesek számba vételét és katonai orvosi vizsgálatát. Köszönhető annak, hogy az előző kontingensek száma annyira lecsökkent, hogy a hadsereg képtelen ellenállni az orosz nyomásnak. Az ukrán államvezetés már feláldozta az ország virágágának jó részét, most a jövőjét is a vágóhídra akarja terelni. A hírt a tévében egy kijevi parlamenti képviselő jelentette be.

Tornyáról Tóth Piroskától kaptam ezt az 1914–16-os falvédőről készült felvételt. 110 év elteltével most is aktuális a könyörgés!