Generációváltás?

A szentmise kezdete előtt számba veszem a templomba érkező híveket. Felidézgetem az elmúlt évtizedet. Ebben a padban ült Andris bácsi, amott Klári néni. E padsorban foglalt helyet a T., a hetedikben (mindig abban!) az Sz. család. Andris bácsit, Klári nénit, az említett családok tagjainak egy részét magához szólította a Mindenható. Mások megöregedtek, nincs ki elkísérje őket Isten házába. Ez az idő múlása, a dolgok rendje, mondhatnánk.

Nem is az öregedés, a biológiai elmúlás a gond, hiszen valamennyien halandók vagyunk. Inkább az, hogy nem történt generációváltás. Hogy az említettek (s nem említettek) helyei üresen tátongnak. Azon nem ülnek gyermekeik, unokáik.   

Tudom, a templomok, imaházak üresedése világjelenség. Okai számosak, meg sem próbálom felsorolni. De ezek közé tartozik a szülők, nagyszülők felelőssége. Hogy a kellő pillanatban gyermekeink, unokáink ébredő tudatát nem irányítottuk megfelelően a helyes irányba. Hogy csak nagyon kevesen fogtuk őket kézen. Vasárnaponként többségünk nem ültette maga mellé a misén, istentiszteleten. Mert ilyen vagy olyan iskolai tevékenysége volt. Mert hagytuk hosszabban aludni őket az egész heti strapa után.

Nem tudom, lehet-e még javítani a hibát. S vajon ki fogja megtenni helyettünk?