A döntésben megerősödve

Húsvét nyolcadában, április 22-én, szombaton a Szent György székesegyházban Excellenciás Roos Márton megyés püspök kézrátétele és imája által áldozópappá szentelte Váncsa Csaba Tibor diakónust. Az újmisés lelkipásztort ez alkalomból kértük beszélgetésre.

– Tisztelendő úr, mikor érezte úgy, hogy meghívást kapott a papságra?

– Aradon születtem 1990. április 13-án. Az arad-ségai Lisieux-i Kis Szent Teréz plébániához tartozom, amelynek jelenlegi plébánosa ft. Király Árpád főesperes, kanonok. A szüleim vallásos nevelésben részesítettek, vasárnap közösen jártunk szentmisére, ezenkívül én hittanórára is, részt vettem néhány ifjúsági találkozón, de akkor még nem gondolkodtam azon, hogy pap legyek. Középiskolai tanulmányaimat a Grup Școlar Industrial „Aurel Vlaicu” líceumban végeztem. Végzős voltam, amikor megérintett Isten hívó szava, és a mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak sem azt, ami történt. Ezzel kapcsolatban csupán annyit tudok mondani, amit Jeremiásnak mondott az Úr: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” (Jer 1, 5).

– Volt-e olyan papi vagy egyházi személy, aki élete példájával, tanácsaival segítette ezen a pályán?

– Abban az időben ft. Kocsik Zoltán, a Gerhardinum Római Katolikus Líceum spirituálisa volt a helyi segédlelkész, neki beszéltem először arról, hogy úgy érzem, az Úr papi szolgálatra hív. Ezután a helyi plébánost ft. Király Árpád kanonokot kerestem fel, aki talán már várta is ezt a pillanatot, hiszen minden évben, amikor házszenteléskor nálunk járt, azt mondta, jó lenne, ha a lelkipásztori hivatást választanám. Ettől kezdve, amikor csak tudtam, részt vettem a szentmiséken, vagyis nemcsak a három vasárnapi liturgián, hanem hétköznapokon is, amikor tudtam, jelen voltam. Kezdtem megismerni a plébániai közösség életét, mindennapjait is. Az érettségi után ft. Király Árpád plébános és az akkori káplán, ft. Dumitru Dániel készítettek fel a Gyulafehérvári Hittudományi Intézetbe való felvételire. Előtte jelentkeztem Excellenciás Roos Márton megyés püspöknél, aki felvett a kispapok közé. Beiratkoztam hát a gyulafehérvári teológiai főiskolára, ahol sikeresen felvételiztem. Két év után azonban megszakítottam tanulmányaimat, mert úgy éreztem, szükségem van időre, hogy jól át tudjam gondolni, mire vállalkoztam. Ez életem egyik nehéz időszaka volt. Úgy éreztem, hogy meginogtam a hivatásomat illetően. Azonban mind a mai napig nem bántam meg ezt az egy évet, mert közben felnőttem és megerősödtem hivatásom tudatában. 2016. július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén, a temesvári Szent György-székesegyházban Excellenciás Roos Márton megyés püspök diakónussá szentelt. Fontos pillanat, határkő volt ez az életemben, hiszen sok év munkája, törekvése csúcsosodott ki benne. Az elmúlt időszakban ft. Király Árpád plébános nagyon sokat támogatott, irányított a lelkipásztori szolgálat útján. Sokat köszönhetek neki azért is, hogy mindig mellettem állt és megerősített elhatározásomban.

– Tisztelendő úr, milyen papi jelmondatot választott?

– „Uram magadnak teremtetted az én szívem és nyugtalan marad mindaddig, míg benned meg nem pihen.” Ezt a jelmondatot Szent Ágostontól vettem, mert úgy érzem, hogy teljesen hozzám szól. Már diakónusszentelés előtt gondolkoztam, mi legyen majd papságom jelmondata. Kerestem a Szentírásban, az Ó- és Újszövetségben, Jeremiás próféta könyvéből a fent idézett versen sokáig gondolkodtam, végül mégis erre esett a választásom. Úgy véltem, sok vers a Szentírásból csak egy aspektusát világította meg a hivatásomnak, csupán egy irányba mutatott. Mit jelent a választott jelmondat számomra? Úgy érzem, hogy teljesen áthatja a hivatásom lényegét és mindazt, amit a jövőben tökéletesíteni szeretnék papi életemben: hogy egyre közelebb kerüljek az Istenhez és Őt az emberekhez is közelebb tudjam vinni. Azt, hogy Isten nem csak életem egy részét kéri, hanem teljes valómat. Nemcsak a templomban, vagy ima közben kéri a figyelmet, hanem egészen akar minden embert, élete minden percével és minden cselekvésével. Tehát arra törekszem, hogy nap mint nap egy kicsivel többet adjak magamból Istennek. Ez minden emberre érvényes, Isten mindenkit személyesen megszólít. Akit pedig a papságra hív, lépjen elő, és ne féljen, mert Isten megadja neki azt a kegyelmet, ami szükséges ahhoz, hogy betöltse ezt a nem könnyű, de szép és üdvös küldetést. Mindez Istennek köszönhető.

– Hogyan készül az áldozópapi szolgálatra?

– Az úton, amelyen kétezerkilencben elindultam, sok élményt szereztem. Nemcsak sok mindent tanultam, hanem lelkileg és emberileg is sokat tapasztaltam. Felfedeztem, hogyan dolgozott és dolgozik Isten az életemben, hogyan keresett engem, és alakított, formált a papságra az évek folyamán. Ő nyitottságot vár tőlem, és ez a nyitottság nemcsak Isten felé nyilvánul meg, hanem az emberek felé is. Az elmúlt évek folyamán nagyon sokat tanultam mindazoktól, akikkel találkoztam, akik lelki téren segítették fejlődésemet. Sok életre szóló barátságot kötöttem a szemináriumban, amelyek számomra Isten ajándékai. Köszönöm a kispapoknak, évfolyamtársaknak a sok közös élményt. A tanároknak köszönetet mondok fáradozásukért, munkájukért és azért, hogy elkísértek ezen az úton. Hálás vagyok továbbá mindazoknak, akik a szemináriumon kívül is a segítségemre voltak: a szüleimnek, rokonaimnak, Püspök úrnak, Plébános úrnak és a Káplán uraknak, az arad-ségai híveknek, akik imájukkal és szeretetükkel lehetőséget teremtettek arra, hogy eljussak a papságig. Kérem a Szűz Mária közbenjárását mindenkiért. Jóbnak a szavai jutnak az eszembe „Életet, kegyelmet Te adtál nekem Uram, őrködj hát éberen a lelkem fölött” (Jób 10, 12). Ezt kívánom magamnak és minden ember számára, hogy az Úr életünk végéig őrködjék éberen lelkünk fölött, hogy ne térjünk le a helyes útról.