A kényszermunkára hurcoltakra emlékeztek Simonyifalván

Folyó év február 1-jén, vasárnap a simonyifalvi római katolikus templomban 9.30 órától megtartott ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a második világháború után szibériai kényszermunkára hurcolt helybeli lakosokról. A felvezető ének után ft. Kapor János plébános köszöntötte a híveket, valamint a jelen volt nt. Deák Bálint helybéli evangélikus-lutheránus lelkipásztort és a község elöljáróit. A továbbiakban XIV. Leo pápára hivatkozva elmondta, a sok szenvedésen átesett egykori simonyifalvi hívek számára a szenvedésben egyetlen vigaszuk volt, hogy imáikban együtt lehettek Istennel, aki a legnehezebb pillanataikban is vigaszt nyújtott számukra. „E gondolatok jegyében emlékezzünk meg a deportált testvéreinkről, imádkozzunk a lelki üdvösségükért!” A szentgyónás szövegének a közös megszólaltatása után nt. Deák Bálint evangélikus-lutheránus lelkipásztor köszöntötte a híveket, majd a szentírásból idézett. A földi dicsekvéssel kapcsolatban elmondta: sokan dicsekednek a földi erejükkel, a bölcsességükkel, viszont Isten meg akar tanítani bennünket a helyes dicsekvésre, az Istennel való dicsekvésre. Isten ismerete azt is jelenti, hogy szoros kapcsolatban vagyok Vele. „János Evangéliumában ez áll: az az örök élet, hogy megismerd az örök, igaz Istent, és akit elküldött, Jézus Krisztust.” A második világháború kapcsán elmondta: „Idén is megemlékezünk a helybeli német nemzetiségű deportáltakról, akiket a második világháború után jóvátételi munka címen a Szovjetúnióba hurcoltak kényszermunkára. Ott az embertelen körülmények között rengeteget szenvedtek, sokan elpusztultak, voltak, akik évekig tartó megpróbáltatások után mégis betegen, de hazajöhettek, de az itthoni diktatúra körülményei között nem mertek beszélni a szenvedéseikről. Nekünk, utódoknak azonban kötelességünk emlékezni és imádkozni a kényszermunkán szenvedett, netalán elhunyt, vagy betegen hazaérkezett testvéreinkről” – összegezhető nt. Deák Bálint lelkipásztor beszéde.

Ft. Kapor János fohásza, Brittich Erzsébet ismertetője

A templomi megemlékezés után átvonultak a Simonyiak Házának az udvarán található Elhurcoltak emlékműhöz, ahol közös énekkel adóztak az elhurcolt emberek lelki üdvösségéért. Ft. Kapor János plébános kifejtette: „Azzal a szándékkal jöttünk ide, hogy ne csak megemlékezzünk, hanem imádkozzunk is, mert szent és üdvös dolog imádkozni azokért, akik elhunytak, akik már az örökkévalóságban vannak.” A Miatyánk kezdetű ima magyar, majd német nyelvű közös elmondását követően Brittich Erzsébet költő-képzőművész ismertette: az emlékművön 33 férfi és 29 nő neve található, akiket kényszermunkára hurcoltak a faluból. Az elhurcoltak öt különböző táborban dolgoztak Ukrajnától Szibériáig, az ottani Krivoirogban még együtt voltak. Amikor az emlékmű felavatása történt, az utolsó túlélő, Cseh Anna néni, aki a Duna TV-nek nyilatkozott, elmondta: rendkívül sokat szenvedtek, a legborzasztóbb a higiénia teljes hiánya volt. Ezért a témának Brittich Erzsébet is utánanézett. A marhavagonokban történt szállításuk nagyon hosszú volt, melynek során nők és férfiak együtt nyomorogtak, néhány szalmabálán összehúzódva aludtak. Az élelmük a batyuban egyre fogyatkozott, miközben hetekig utaztak, az illemhelyet a vagon egyik sarkában kivágott lyuk képezte, amit a férfiak faragtak ki bicskával. Indulás előtt tudatták velük: aki szökni próbál, azt azonnal lelövik. Egyik állomáson valaki elszökött, de a létszám nem lehetett híján, ezért az őrök, akit az állomáson elkaptak, azt belökték közéjük. Az államhatárnál szovjet vagonokba helyezték át, mert onnan szélesebb volt a sínek közötti távolság. Amikor hosszú idő után leszálltak, úgy érezték, hogy a talaj is reng a lábuk alatt, mert megszokták a hosszú rázkódást. Pufajka nadrágot és kabátot kaptak, télen nagy hidegben és nyáron, forróságban is ezt viselték, alatta semmi, csak a csupasz bőrük volt, hiszen mindenfajta fehérneműt elvettek tőlük. Lábukon pamutzoknit és bakancsot viseltek. A barakk deszkafalának repedésein átfújt a szél, amit a testükkel próbáltak bedugni. Ha valakinek éjszaka ki kellett mennie, a szükségleteit a bent lévő vödörben végezhette el. Este azt jól kimosták, hogy megfőzhessék benne a döglött lónak a húsát és a kissé romlásnak indult répát, de álmukban néha finomat ehettek, jóllakva térhettek nyugovóra. Korgó gyomorral, frissen aludtak. Hormonkezelésnek vetették alá őket, hogy bírhassák a nehéz munkát. Senkit nem érdekelt, hogy a kezelésnek egyszer a gyermekáldás látja kárát. A barakktól távolabb volt egy mély árok, amelyen egy pallódeszka vezetett át, ami a láger toalettjét képezte. Aki a gyengeségtől megszédült, beleesett a piszokba, senki nem segített rajta. Nem számított az emberélet. Krivoirogban 17 négyemeletes tömbház és egy kórház őrzi a kezük nyomát, ahol téglákat adogattak és maltert hordtak remegő lábakkal. Akinek nappal átázott a vattakabátja, az éjjel azt a teste melegével szárította. Nem volt elég a nappali munka, éjjel az őrök felébresztették őket, mert az állomásra megérkezett egy-egy rakomány, s a homokot, a kavicsot, a cementet, a téglát és a cserepet át kellett pakolni a teherautókra. A vérhas járvány, a balesetek és a sok betegség miatt abban reménykedtek, hogy a betegek hazamehetnek, de közülük sokan soha nem tértek haza. A sok éhezéstől lesoványodva, a honvágytól szenvedve, amikor végre hazajöhettek, a gyermekeik meg sem ismerték őket. Egy 170 centi magas nő 35 kilósan ért haza – zárta ismertetőjét Brittich Erzsébet képzőművész, költő.

Az elhurcoltak indulója, koszorúzás

Ft. Kapor János plébános vezetésével közösen elénekelték németül az elhurcoltak indulóját, majd magyarul adtak hangot a Miatyánk kezdetű imának. A továbbiakban a Tőzmiskei Polgármesteri Hivatal nevében Pallagi Máté polgármester, Barta Ottó tanácsos és Szabó Mihály, a polgármester személyi tanácsadója, a Simonyi Társaság nevében Barta Ottó és Bartus Péter Anikó, a leszármazottak nevében Páll Irénke és Brittich Erzsébet helyezték el a kegyelet koszorúit.