„A magyar közönség a fontos”

Mint azt az előző években megszokhattuk, idén is koncerttel kezdődött az Aradi Magyar Napok programsorozata.

Péntek este a Neoton Família lépett fel a városligeti gokart-pályán – a zenekar tagjai szerint 20-25 év után tértek vissza Aradra, de a népes közönség között voltak olyanok, akik részt vettek a Neoton Família első aradi fellépésén, és ők körülbelül 1980–1981-re saccolták a korábbi látogatást. Körülbelül két órával a koncert előtt Végvári Ádám, Baracs János és a többiek már az öltözőnek kinevezett helyiség előtt nyújtóztatták végtagjaikat, de Csepregi Éva csak ekkor érkezett meg – egy hófehér Honda volánja mögött, és mellette ült a fia, Heatlie Dávid is.

– Mindig ön vezet a koncertekre? – kérdeztem az ilyenkor szokásos készülődés (smink, hangolás stb.) után Csepregi Évát.

– Bár nagyon szeretek vezetni, általában nem én szoktam, hanem a kolléganőm, aki egyben a menedzserem is. Hosszú úton előfordul, hogy váltjuk egymást…

– De nem „220 felett”…

– Nem, nem! Le kellett szokni a gyorshajtásról. Mindenütt szigorúan veszik a szabályok betartását, otthon pláne, úgyhogy rám nem vonatkozik a „220 felett”.

– Hányadik alkalommal koncerteznek Romániában?

– Nem tudnám megmondani, mert nagyon sokszor voltunk az elmúlt években. A rendszerváltás előtt kevesebbszer: a nyolcvanas évek elején volt egy turnénk, és akkor Aradon is zenéltünk, arra emlékszem. 2000-től már többször jöttünk.

– Van-e emlékezetes fellépés ezek között?

– Mindegyik az. Amikor Dávid, a fiam beállt a zenekarba, és megkérdeztem tőle, hol szeretne leginkább játszani, azt mondta, hogy egy közeli erdélyi helyszínen. Utazni nem szeret, viszont az erdélyi közönséget nagyon szereti. De jellemző mindnyájunkra, hogy szeretünk ide jönni, és hálásak is vagyunk a lelkesedésért, amit a közönségtől kapunk. Azért volt egy-két emlékezetes fellépés, például a Félsziget Fesztiválon, vagy Sepsiszentgyörgyön.

– Milyen érzés a színpadon állni úgy, hogy a háta mögött a fia dobol?

– Mondanom sem kell, hogy nagyon jó! Büszke is vagyok rá. Szereti a közönséget, jól érzi magát a koncerteken, próbálja a maximumot kihozni magából, de ez nem megerőltetés neki. Egyetlenegy negatívum van, hogy például ma is ki kellett kérni az iskolából.

– Mivelhogy ő más nemzedékhez tartozik, ezeket a Neoton Família-számokat mennyire érzi és éli át?

– Dávidnak nagyon sokféle, és szerintem jó ízlése van. Nagyon szereti a rockzenét, de ugyanakkor a Neotont is. Igazából soha nem ült neki, hogy ezeket a számokat megtanulja, de mikor először próbáltunk vele, már mindet tudta. Vérbeli zenész, és azt hiszem, hogy a jó zenében – akármilyen műfaj legyen – megtalálja a maga örömét. De hogyha lehetne választani, valószínűleg a Rolling Stones-ban dobolna a legszívesebben.

– És ön, ha választhatna, kikkel zenélne?

– A Fleetwood Mac-be igazolnék, azt a fajta dallamos rockzenét nagyon szeretem, vagy a Totóba. A maiak közül a Green Day-t szeretem a legjobban.

– Mi a hosszan tartó siker titka?

– Annak idején mi nagyon fontosnak tartottuk a közönségünket, tudtuk, hogy kinek akarunk játszani, és hogy nem rétegzenét akarunk nyújtani. Tudtuk, hogy miről akarunk énekelni, hogy főleg magunkról szólnak a dalok, és elsősorban a magyar közönségnek akartunk játszani. Ezek mind megalapozták a sikert. Egy nagyon jó menedzsment állt mögöttünk, amelyik ezt tudatosította mind a szerzőkben, mind az előadókban. A popszínpad is egyfajta színház, és ezeket a dolgokat tudatosan próbáltuk megtanulni. A menedzserünk minden próbán ott ült, és elmondta, hogy ki, mikor, miben hibázott, vagy volt jó. Ezeket beépítettük a műsorunkba, és ezekből épült fel az a neotonos stílus – ha van ilyen –, ami a színpadon látható. A siker titka az is, hogy pontosan tudja az ember, mit akar, és ne csapongjon egyik stílustól a másikig. Külön szerencse, hogy külföldön is szép sikereket értünk el, és nemcsak Erdélyre gondolok, vagy a többi magyarlakta régióra, hanem a távol-keleti országokra is. Japánban volt tíz évünk, ami a világ második legnagyobb hanglemezpiacán nagy eredmény, és Japán révén sikerült eljutnunk többször Dél-Koreába, valamint Ausztráliába vagy Spanyolországba. Ez hab volt a tortán, mert akkor is mindig figyelmeztetett a menedzser: a magyar közönség a fontos. Én ma is azt mondom, amikor sok fiatal magyar együttes szerint csak angolul érdemes énekelni, hogy nem szabad cserbenhagyni a magyar embereket. A magyar nyelv nagyon specifikus, és a suszterinas is magyarul akarja majd dúdolni a dalokat, miközben dolgozik – ez nem fog elmúlni. Nekünk kötelességünk magyarul szólni az emberekhez.

– Milyen volt az 1980-as években sztárnak lenni?

– Érdekes, így visszagondolva. Magyarország ebben is különleges, mert kis ország, és soha nem gondoltam azt, hogy olyan amerikai típusú sztárok lennénk, ahogy azt sokszor sokan erőltették. Nagyon közel vagyunk egymáshoz, a szomszédasszony a rajongó, vagy a szomszéd gyerek az, aki eljön a koncertre, tehát magyar sztárnak lenni különös dolog, mert nincsenek meg azok a korlátok, kerítések, mint a nagy világsztárok körül – mondhatom, hogy hál’ istennek. Kisebb a közönség is, de azért a zenész élete a nagynyilvánosság előtt zajlik, és ez kötelez is bennünket, bár nem szokta mindenki betartani.

– Az elmúlt húsz évben kevés olyan zenekar tűnt fel, amelyik jellemez egy-egy korszakot, vagy húsz-harminc év múlva ezt a kort fogja felidézni a zenéje. Mi ennek az oka?

– Nehéz ítélkezni, mert csak húsz-harminc év múlva fog kiderülni, hogy ki alkotott maradandót. A Neotonra is azt mondták annak idején, hogy egy almaszappan: jó megszagolni, megmosdik vele az ember egyszer-kétszer, aztán eldobja. Végül nem így lett, és elsősorban a szövegek miatt. Mert ha vannak is könnyed szövegek, slágerek, a repertoárban ott van a többi minden más, amitől egy kornak a lenyomata a Neoton zenéje és dalai. Ezt az is bizonyítja, hogy másfél éve megy az operettszínházban a Szép nyári napcímű musical, ami nem rólunk szól, de húsz-huszonöt Neoton-dal van benne. A hetvenes években játszódik egy építőtáborban, és nagyon jó látni, hogy abban a közegben most is élnek a dalok és a szövegek. A többieknek egy kicsit nehezebb dolguk van, mert ez az akkori bújtatott politizálás, izgalmas, ki nem mondott dolgok ma már súlyukat vesztették. Most már bármit ki lehet mondani, lehet locsogni, fecsegni, és az emberek azt gondolják: a szórakozás abból áll, hogy többnyire semmitmondó szövegeket énekelünk, és azt se értjük, amire mulatunk.

– Az aradi közönségnek mit válogattak össze?

– Csak nagy slágereket, egy-két olyan számmal megtűzdelve, ami az Éva-Neoton korszakból való, mint a Visszatér Dániel, aSohase gondolj rá. Van még két ilyen koncertre való dalunk, úgyhogy, ha legközelebb jönnénk, össze tudnánk hozni egy új műsort is.

Aradi rokonok

Végvári Ádámot percekkel a koncert előtt sikerült mikrofonvégre kapnunk.

– Milyen emléket őriz Aradról?

– Édesanyám Kolozsváron született, de sok rokonunk lakott itt. Amikor a nyolcvanas évek elején itt koncerteztünk, a sportcsarnokban – ami úgy kezdődött, hogy előbb beültek a szekusok, és utána a közönség –, a buli végén, a szállodában vacsoráztunk, és jött egy fiatalember, akit nem akartak beengedni a biztonságiak. Azt mondta, az unokatestvérem, mire jöttek hozzám megkérdezni, hogy igaz-e. Nem láttam addig, de kiderült, valóban a másod-unokatestvérem. Elég megrázó élmény volt ez akkor.

– Mikor élte legsikeresebb időszakát a Neoton Família?

– Mindenki azt tartja annak, amiben része volt. Szerintem 1983-ban, amikor a Yamaha Fesztiválon – ami akkor a világ legnagyobb zenei fesztiválja volt – nagydíjat nyertünk a Holnap hajnalig című számmal.