A romániai magyar újságírók, tehetségük szerint, teszik a dolgukat

Úgy hozta a sors, hogy részt vettem a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) 2023. október 6–7-én  a székelyföldi Szovátán megtartott soros ülésén.

Annak idején, 1990 telének végén, tavaszának elején ott voltam Kiss Károly kollégámmal, barátommal Csíkszeredában (nem érdem, csupán a történelmi idők hozománya), amikor először felmerült a „forradalom” utáni, erdélyi, romániai magyar újságíró szövetség megalakításának ötlete. Kivitelezéséig még három évet kellett várni, csak 1993-ban alakult meg a MÚRE.

Mindezt csupán a történelmi hűség, az Olvasó tájékoztatása miatt említem.

Azóta, úgy harminc éve sok víz lefolyt a MÚRE malmán, de évente egyszer-kétszer összegyűlnek a romániai magyar újságírók, megvitatni a közös gondokat, problémákat, a követendő irányokat.

Abban a korban, amely egyre inkább az írott, nyomtatott sajtó felszámolódása, és nem a hagyományos sajtó virágzása felé mutat nemcsak szűkebb – romániai, vagy kelet-közép-európai – vonatkozásban, hanem világszerte is.

Szóval: a MÚRE ma létezik, és reméli, hosszabb ideig létezni fog. 

Amíg lehet. Amíg lesz Erdélyben, Romániában magyar olvasó, akinek lesz miért-kiért – írott vagy sugárzott – magyar sajtót művelni.

Lehet, a fenti pár mondat borús képet villant fel ma a hazai magyar sajtóról. 

Adja a sors, hogy a szerző teljesen mellébeszéljen, s évtizedek múltán elrettentő, csúnya példaként idézzék.

Adja a sors.

De pillanatnyilag a mai napnál tartunk.

A romániai magyar (írott és sugárzott) sajtó bár nem felfelé ívelő korszakában – azon a cikkíró szerint már túljutottunk – még van, létezik. 

Demokratikusan megválasztott vezetősége – a jelenlegi elnök Szűcs László nagyváradi, kiváló író-költő, de leginkább szerkesztő – és munkatársai szellemileg gazdag, kikapcsolódásban sem szegény programot dolgoztak ki a szokatlanul nagy számban megjelent sajtósoknak. A már egymást ismerőknek a találkozásra, a még kevésbé ismert fiataloknak a „bemutatkozásra”, a „bransba” való belépésre.

No és a mindig legvégére maradó, mintegy fénypontnak számító díjkiosztásra.

A legjobb(nak ítélt) kezdőktől az öreg harcosokig díjakat osztanak ki. Laudálják őket – többnyire felsőfokon (mert miért is díjaznának valakit, ha nem bokros érdemeiért?) –, aztán jön egy (a MÚRE-t dicsérő) jó hangulatú, svédasztal melletti összejövetel, ahol a romániai magyar újságírók egy-két pohár bor mellett tovább ismerkednek, „szocializálódnak”.

Másnap-harmadnap úgyis kezdődik a taposómalom. (Némelyeknek még hamarabb: Zsiga barátom, volt elnök adott pillanatban félrevonul, hogy laptopján nyomon kövesse, ellenőrizze a következő lapszámot, s közbelépjen, ha kell.) 

Meggyőződésem, hogy a romániai magyar újságírók, tehetségük szerint, teszik a dolgukat, s az olvasók, hallgatók, nézők hiteles személyekként tekinthetnek rájuk.

Amíg vannak olvasók, hallgatók, nézők.