A Szabadság-szobor kiszabadításának és felállításának története

A Jelen Ház nagyterme ma délután megtelt azokkal az aradiakkal, akik annak idején – lassan már történelemként beszélünk róla – szemtanúi voltak az aradi Szabadság-szobor kiszabadításának (1999) és felállításának (2004. április 25.), s most az erről szóló könyv bemutatójára jöttek.

De ott voltak azok is, akik már 1989 végétől (!) arról álmodoztak, hogy a szobrot újra fel kell állítani Aradon, s a továbbiakban cselekvő részvételt vállaltak ebben a rendkívül nehéz és hosszadalmas munkában. Amely, mint Király András, a megyei RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, kinevezett oktatásügyi államtitkár mondta megnyitójában: utólag egyszerűnek tűnik. De csak utólag…

A történetről Horváth Levente jelenleg alprefektus szerkesztésében könyvet állítottak össze, amelyben olyan személyiségek mondják el a szobor kiszabadításával és felállításával kapcsolatos élményeiket, akik tevőlegesen részt vettek benne. Ma délután a könyv bemutatóján is megszólaltak – elsőként Dávid Ibolya magyarországi politikus, az MDF elnöke, aki az 1990-es évek végén Magyarország igazságügyi minisztere volt. Mint „privát történetében” elmondta: gyermekkorában, nagyapja dolgozószobájában találkozott először a Szabadság-szoborral – amelyet a világ legszebb Szabadság-szobrának tart, s amely tükrözi a mindenkori magyar–román viszonyokat. Dávid Ibolya a legszebb ajándéknak tekinti a főalak arcáról számára készített negatívot, amelyet aztán kiöntöttek számára, s ma is szobájában őrzi. A politikus asszony felelevenítette az akkori román igazságügy-miniszterrel Aradon lezajlott találkozóját, az első alkalmat, amikor a várban, térdig csalánban járva, először láthatta a szobrot, majd a továbbiakat, egészen a szobor kiszabadulásáig.

Tokay György ny. nagykövet, egykori parlamenti képviselő azzal indított: a szobor legfőbb tulajdonsága az, hogy van, hogy poraiból feltámadt, időtálló, mit történelmünk, amelyet nem fogunk megtagadni. Zala György után ezt a szobrot, amely a balsorson úrrá lenni képes magyarságot szimbolizálja, mi újraalkottuk, s ezzel a gyönyörűséggel megajándékoztuk az aradiakat, magyarokat és románokat. Azért tudtuk visszaállítani, mert a magyarság közösséggé vált, s a közösség a visszaállítását akarta. Köszönöm a sorsnak, hogy részt vehettem benne – mondotta Tokay György.

Bognár Levente alpolgármester gyermekkori élménnyel indított, amikor nagybátyjával még a nagypiachoz közeli mozi mögötti raktárban láthatta a szobrot – aztán a kilencvenes évek magadatott neki, hogy részt vehessen az érte folyó harcban. (Annak idején megírtuk azt a ma már komikusnak tűnő jelenetet, amikor a szobor talapzatának elfordítása közben egy furcsa gondolkodású polgártársunk után ugrott a gödörbe.)

Cziszter Kálmán, az aradi RMDSZ egyik legrégibb tagjának a nagyanyja Aulich volt, az egyik aradi vértanú rokona, nem csoda hát, hogy mindig is különleges fontosságú volt számára a szobor. 1989. december 23-án, az aradi tervezőintézetben (ahol dolgozott) megfogalmaztak egy (sok román kolléga által is aláírt) dokumentumot, amelynek egyik pontja a Szabadság-szobor újraállítása volt…

Kár, hogy Matekovits Mihály nem mondta el azokat az anekdotákat, amelyek a szobor kiszabadítása körüli tíz naphoz fűződnek – de egyesek olyanok, hogy még sem igen lehet elmondani őket. Azt viszont igen, hogy civilként bekerült az akkori román hadügyminiszter napiparancsába, amelynek értelmében az általa megnevezett emberekkel bemehetett a várba, hogy kamionokra pakolják a szobor részeit, kihozhassák és elhelyezhessék a minorita palota udvarában, amelyet ő talált ki színhelyül. És még egy mondat felszólalásából: „ilyen összefogást, mint akkor, még csak egyszer tapasztaltam Aradon, a Csiky Gergely líceum önállósításával kapcsolatban. Sajnos, azelőtt és azóta sem.”

Siska-Szabó Hajnalka festőművész, tanár arról beszélt, hogyan lett a kötet egyik szerkesztője és a szoborról szóló művészettörténeti tanulmány szerzője – úgy, hogy diplomamunkáját a Szabadság-szoborról írta, a dolgozat egyik fejezete került be a könyvbe. Mint mondta, szeretné, ha e rendkívüli műalkotást pedagógusként a fiatalokkal is megismertethetné.

Kocsis Rudolf szobrász, a szobor egyik helyreállítója – Kolozsi Tibor restaurátor sajnos nem tudott eljönni – előrebocsátotta: a szobor esetében elsősorban újjáépítésről, nem is restaurálásról beszélhetünk, és részletesen meg is indokolta, miért. Érdekes sztorikat mesélt továbbá a szobor felállítását jóváhagyó bizottságok munkájáról, a talapzatelfordításról, többek között arról, ahogyan az otthonról sebtében elhozott vízszintezővel dolgoztak.

Az utolsónak maradt Horváth Leventének, a kötet szerkesztőjének, az akkori városi tanácsosnak jutott feladatul, hogy a szobor felállításának gazdasági, finanszírozási kérdéseivel foglalkozzon, ő találta meg azt a magyarországi céget is, amelynek – a felállítandó román emlékmű elhelyezésével kapcsolatos – talapzatmegfordítást kellett elvégeznie.

A továbbiakban még a közönség soraiból is megszólaltak néhányan, köztük Bálint György építész, aki negyven éves szakmai gyakorlatának legkülönösebb és legérdekesebb munkájának nevezte a szoborállítást, Matekovits Mária tanárnő, aki a leleplezéskor használt lepel elkészítésének volt résztvevője (a lepelből aztán 170 párnahuzat készült a Csiky Gergely bentlakása számára). Végül Király András megállapította: fantasztikus összefogás eredménye volt a szobor felállítása, amelyre minden résztvevő és minden aradi is büszke lehet.