„A város (és a magyarság ügye) minden előtt”

Múlt szerdán a Jelen Ház nagytermében találkozhatott a közönség Arad legújabb díszpolgárával, Bognár Leventével, rendhagyónak is mondható körülmények között. Arad nyugállományban lévő, a tanácsosi megbízatástól is visszavonult politikusával a gyermekkori ismerős, barát, az interjúalanyból (és a város történelméből) kitűnően felkészült Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke beszélgetett, aki remek, a régi Aradot és az utóbbi jó két évtizedet bemutató, a beszélgetéshez kapcsolódó fénykép-összeállítást is hozott. A jó másfélórás beszélgetést zanzásított – sok érdekes vonatkozást, információt, meg persze az élőbeszéd sok ízét-zamatát kényszerűen mellőző –, szerkesztett változatban olvashatják.

A nagyon kellemes és tanulságos (sok érdekes ismeretlen, vagy részben ismert vonatkozásra is fényt derítő) beszélgatés végén teljesen helyénvalónak tűnt a tele terem közönségéből kifakadt hosszas vastaps, amelyet mindkét szereplő – elsősorban nyilván az „ünnepelt” kiérdemelt.   

– Több mint két évtizedig vezetted a várost alprefektusként, alpolgármesterként, szinte annyi ideig, mint Salacz Gyula (szerk: 26 évig volt Arad rendkívül eredményes polgármestere), és tevékenységed is szinte az övével mérhető. Hogyan fogadtad a kitüntető díszpolgári címet?

– Megtiszteltetés ért, oda jutottam, mint amikor a hóhért akasztják; eddig én javasoltam másokat erre a kitüntetésre. Természetesen megköszöntem mindenkinek, RMDSZ-es társaimnak, a polgármesternek. Úgy tudom, a tanácsban a javaslatot nem ellenezte senki.

– Az utóbbi pár évtizedben nem fordult elő, hogy magyar díszpolgára legyen a városnak, ráadásul olyan, aki részt vett a városvezetésben...

– 1989 óta nem. 1920 előtt (Arad szabad királyi várossá nyilvánításától) természetesen voltak magyar díszpolgárok, pl. Aczél Péter, akinek portréja (és az oklevél) egykori irodám mellett a falon függött. Bele is kötöttek nacionalista szélsőségesek, hogy mit keres ott egy magyar feliratú dokumentum (aminek szövegét nem értették). Akkor került oda, amikor a városháza felújítása után a folyosón minden, 1834 utáni polgármester portréját kifüggesztettük.

– A díszpolgári címet megköszönő beszédében Salacz Gyula A város minden előtt jelmondatát idézted, amelyet Te is vallottál.

– A közigazgatásba, alprefektusként 1996-ban kerültem, amikor Romániában tán elkezdődött a demokratikus átalakulás, éreztük azt, hogy valami ténylegesen változhat. Az elődök péáldájából indultunk ki, hogy számukra mit jelentett a vezetés. Mindenekelőtt szolgálatot.

– 1990 után gondoltad-e, hogy valaha meghatározó tényezője lehetsz ennek a városnak?

– Csak arra gondoltam, hogy mindenkinek a maga helyén kell elindítania, generálnia a változást. 1989 decemberében sokan voltunk kinn a téren, és hittük, hogy elképzeléseink megvalósíthatók. Aztán rádöbbentem, hogy nem mindenki ugyanazokért a célokért ment ki, mint jómagam. Sajnos, sok minden félresiklott az országban – mi duplán kisebbségiek vagyunk. Egyrészt mint nemzeti, de azt hiszem, gondolkodásban, etikában, erkölcsökben is. 

– Mennyire volt nyomasztó, amikor bekerültél egy ilyen „gőzhengerbe”? „Fogaskerék” lettél, és előjöttek a feladatok, nagyon sok még ’89 előttről.

– Beiratkoztam én is az RMDSZ-be – akkoriban 13 ezer tagja volt! –, nagyon sokan ismertük egymást, sokat beszélgettünk arról, milyen célokat szeretnénk elérni. Aztán ezek meg is fogalmazódtak, de az elképzeléseinkről másokat is meg kellett győznünk. 1992-ben már prioritása volt az aradi magyarságnak – először az iskola önállósodása, a Szabadság-szobor újraállítása, a Szentháromság-szobor felállítása, valamint a határ átjárhatósága, új átkelőhelyek létesítése. 

– Sokszor ért bennünket – Téged is – az a vád, hogy vissza akarjuk állítani a régi Aradot. Amiben van is valami igazság. Készítettem egy összeállítást, nézzünk bele. (Megjelennek a vetített képek.)

– Amikor a prefekturára kerültem, a takarítónő meg jómagam voltunk magyarok az intézményben. Ott kellett meggyőzni, meg a tanácsban (ahol a döntések fele plusz egy szavazattal születnek) az embereket bizonyos dolgokról. A városi tanácsban eleinte 31-en, majd 25-en, 23-an voltak, s mi ketten-hárman magyarok. Kellett tehát az egyeztetés, protokollum – megszavaztunk néha olyasmit is, amivel nem értettünk egyet, hogy cserébe szavazatokat nyerjünk a magunk ügyeihez. Próbáltuk meggyőzni a többséget, hogy a mi értékeink valóban azok, és nem elvetendők. Ahogy ők büszkék a maguk értékeire, ugyanúgy mi is a magunkéira. Egy adott pillanatban meg is fogalmaztam: Arad értékei mindazok, amelyeket a különböző nemzeti, felekezeti közösségei hoztak létre. Nem beszélhetünk Aradról a szerb templom (a város legrégibb műemlék épülete) vagy a németek hozzájárulása nélkül. A város többségi lakossága változott az idő folyamán, volt szerb, német, magyar a román előtt. A kisebbségi sorsot az tudja igazán megérteni, aki megélte. Mondjuk Dorel Popával (szerk. megj.: egykori, baptista vallású polgármester) jól megegyeztünk, ő is kisebbségi lévén. Volt azonban egy PUNR-s tanácstag, aki azt mondta a Szentháromság-szobor felállítása kapcsán: ha a polgármester (akkor már Falcă) nem tesz semmit, akkor ezek – Cziszter, Király, Búza és a többiek – visszaállítják a valamikori Aradot. 

– Egy 1919. október 10-i prefektusi rendelet – magyarul! – utasítja az akkori polgármestert (dr. Ioan Robu), hogy minél hamarabb, sürgősen el kell bontani a szobrokat a városban, mert ezek nem a mi szobraink, nem jelképeznek bennünket, és Arad Románia része lett...

– Amikor a Szabadság-szobor részeit kihoztuk, egyrészt erre hivatkoztak, másrészt arra, hogy a 13 vértanú 40 ezer román gyilkosa. Egy csomó, teljesen alaptalan argumentumot próbáltak felhozni, csupán az ellenérzés, a nacionalizmus, a másik megfosztása az értékeitől, jogaitól, az identitás felszámolása érdekében.

– Mutatok néhány felvételt – itt vannak a Kossuth-szobor (tkp. az egyetlen, elő nem került aradi szobor) mellékalakjai...

– Emlékszem rájuk gyermekkoromból, a nagybátyámmal jártunk arra, fel is ültem valamelyikre...

– ...a volt ARO mozi mögött, a díszletraktárban voltak. Jöttek az új idők, és mostanában sok minden előkerült tatarozások nyomán, magyar üzletfeliratok és sok más jel.

– Rám alpolgármesterként úgynevezett humán területeket – kultúra, szociális problémák, leltárak – bíztak, ahol sokat kellett dolgozni. Mondtam is egyszer az alpolgármesterek regionális találkozóján: azért vagyunk, mert valakinek dolgoznia is kell a városban... És dolgoztam, amennyire a körülmények megengedték.

– A polgármesterek közül kivel dolgoztál a legszívesebben?

– Hát egyesek még élnek, s nem biztos, hogy örülnének, ha elmondanék bizonyos dolgokat. 

Mondjuk Dorel Popa nagyon korrekt volt, iskolaügyben, a szobor visszaállításában rá számíthattunk. Falcă magyar ügyekben korrekt volt.

– Pedagógus családból származol, jól tudod, hogy a jövőt a gyermek jelenti. Végül is létrejött Aradon egy önálló magyar iskola.

– A generációk iskolája – édesapám oda járt, magam is, meghatározta egyéniségemet, azzá tett bennünket az iskola, amik vagyunk. Alma mater csak egy van. Megmaradásunk alappillérei az iskola, az egyház és a kultúránk. 1990-től megvannak a dokumentumaim – szülői levelek, Tokay György parlamenti képviselő beadványa, aki mint ismeretes, éhségsztrájkolt a magyar iskoláért –, ’91-ből a beadvány, hogy több osztály legyen. Sziszifuszi harc volt.

– Ezt a mostani épületet a mi nagyszüleink pénzéből építették – van egy papírom arról: nagyapám gyertyatartókat adott be, hogy legyen miből rézkilincseket önteni. És mégis milyen nehéz volt a visszaszerzése... 

– A családom birtokában sok dokumentum van az építésről, arról, hogyan járták a vidéket. Nemcsak az iskolánkat vették el, hanem sokak megélhetését is, sokan elmentek a városból, az országból. Újra kellett termelni az értelmiséget. A vidékieknek bentlakás kellett – és sokan a vidékiek közül például tanárok lettek. Ilyen volt édesapám, meg Urbán József is.

(Hosszabb előadás következik arról, hogyan sikerült végül külön helyet szerezni a társiskolának, miként önállósodott és kapott új nevet a mai Csiky Gergely Főgimnázium, hogyan építettek hozzá új szárnyat. Érdekes és felemelő történet, az iskolához kapcsolódó bölcsőde létrejöttével együtt.)

– Térjünk „rázósabb” témára, szobrainkra. A Szabadság-szobor, eltüntetését követően, mindig is vágyálma volt az aradi magyarságnak. 

– Már 1990 legelején arról gondolkodtunk – a marosvásárhelyi véres márciusig –, hogy hova állítsuk fel a szobrot. A március 15-ét méltón ünnepeltük, október 6-ba azonban belejátszott az az aradi csúnya (román) sajtókampány, amely szerint a vértanúk 40 000 román haláláért felelősek. Innen jött a Szabadság-szobor elleni első támadás. A sajtó mellé szegődtek egyes pártok: akkoriban mondtuk, hogy 1996-ig a vörös négyzet ideje volt, a posztkommmunisták, a Funar párt, Vadim Tudor pártja, meg Iliescu (akit nem tudtunk hova tenni). ’96-ban kezdődött a váltás, az RMDSZ is kormányra került, román–magyar kormányközi tárgyalások után megszületett a határozat a kisebbségi törvényről (ami máig nem létezik), meg a Szabadság-szobor visszaállításáról. 

– Az RMDSZ vezetése magáévá tette ezt az ügyet?

– Tokay György kisebbségi miniszter volt, de az aradi RMDSZ csomagtervében már 1992-ben szerepelt a szobor („emlékhelyeink helyreállítása”), mégpedig első helyen, az iskolával együtt. A szobor gyakorlatilag szimbóluma volt az erdélyi magyarságnak, az a magáénak érezte az ügyet, főleg amikor a sajtóban annyit támadták. Lehet, hogy nekünk külső nyomásra van szükségünk az összefogáshoz... 1999-ben lendült neki az ügy, amikor végül kihozhattuk a szobor részeit a várból – a minorita templom udvarát találtuk a legjobbnak az elhelyezésére, az a legelszigeteltebb. Amúgy voltak furcsa dolgok: Năstase román miniszterelnök 1999-ben azt nyilatkozta, hogy a szobrot be kell olvasztani, miután megkérdezte, hogy kőből van-e vagy bronzból. A PUNR-sek a sportolóknak érmet szerettek volna belőle önteni. 

– Végül is kikerült...

– Azt nem felejtem el, október elseje volt, a születésnapom... A vár katonai egységének parancsnoka és a vezérkari főnök akadékoskodott kicsit az átadásnál, én (alprefektusként) azt mondtam: ez kormányrendelet, nincs mit kommentálni. A szállítóeszközök elő voltak készítve – felejthetetlen pillanat volt. Céges szállítómunkások nem lévén, önkéntesek segítettek – példátlan összefogás volt. 

– Kevés olyan torokszorító élményem volt, mint akkor este, már sötétben a Te Deumot énekeltük a szoborrészek mellett, a minorita udvarban. 

– Jött az október 6. Az ünnepségre nem kaptuk meg a színházat, csak a szakszervezeti kultúrházat. Orbán Viktor lejött Aradra (az utolsó pillanatban kaptunk hírt az érkezéséről), megnézte a szobrot, és vissza is ment. 6-án jött az ellentüntetés, Dávid Ibolya magyar igazságügyminisztert, aki akkori román kollégájával, Valeriu Stoicával européer-módon tárgyalt a szoborról a magyar kormány nevében, mindennek lemondták...  

– Végül, ha nem is hamar és könnyen, csak sikerült az újraállítás.

– Már 2004-ben járunk. Ha akkor az RMDSZ nem kell, mármint a politikában, országos szinten, még sokáig maradt volna a szobor földre helyezett darabjaival. Nem kis dolog volt a helyi tanács határozatának előkészítése: 17 szavazatra volt szükség a pozitív döntéshez, mi, magyar tanácsosok voltunk 3-an, 14 szavazatot még össze kellett gyűjteni. Sikerült – voltak, akik a fogukat csikorgatták, de megszavazták. 

(Bognár Levente jó pár érdekes dolgot mesélt el arról, hogyan próbálták mindenféle trükkel, machinációval a központi szervek, nacionalista személyiségek, köztük A. Păunescu megakadályozni a szobor felállítását. A talapzat köveinek döntő többségét a várban fedezte fel, véletlen folytán, a kiszállítás útjából a fő akadályt – a katonaságnak nem volt rá üzemanyaga!... – Böszörményi Zoltán hárította el.

–  A Szentháromság-szobor....

– Salacz Gyula aradi polgármester felkereste Róna Józsefet, a kor neves szobrászát, hogy alkotná meg a Szentháromság-szobrot, az aradi római katolikus hívők régi álmát. (A XVIII. századi pestisjárványok emlékére felállított, ma is látható szobor 1901-ben készült, 2007-ben állították vissza eredeti helyén.) Nagy viták előzték meg, végül Timotei Seviciu aradi ortodox püspök (később érsek) szava döntött: semmi kifogás nem lehet ellene.

– Aztán jöttek a többiek. A Fábián Gáboré az arad-belvárosi református templom előtt (azóta az eredeti is előkerült), a Salacz Gyuláé, a Boldog Gizelláé Gájban, a Szántay Lajosé a Kultúrpalota lépcsőjén – valamennyi Kocsis Rudolf aradi szobrászművész alkotása. Meg a Csiky Gergely-szobor (ma az iskola udvarán). A Búsuló Arad ma az Ereklyemúzeumban áll, miután Rudi helyreállította. A Szántay-szobornál tudtommal már nem volt különösebb ellenállás.

– Ez sokszor a helyi, mérvadó történészek véleményén, meggyőződésén múlott. Ha ellenezték, ilyen-amolyan okokra hivatkozva, nehezen ment. Sok példát lehet felsorolni. (Fel is sorol néhányat.)

A lényeg, hogy nagyon sok minden a helyére került – testvérvárosi kapcsolatok születtek, Hódmezővásárhely, Gyula, Pécs –, létrejött az aradi Kamaraszínház, az Ereklyemúzeum, a Kölcsey Egyesület tucatnyi kiállítást szervezett főleg magyar alkotók festményeiből, tudományos konferenciák zajlottak, emléktáblákat állítottunk, orgona lett a Kultúrpalotában stb. 

– Köszönjük a szolgálatot!

– Én is köszönöm nektek, hogy együtt tudtunk dolgozni. Ahogy mondtam, amikor megkaptam a magyar kormány Tisztikereszt kitüntetését: közösséget szolgálni csak közösséggel lehet. Remélem, lesz közösség továbbra is Aradon, amely tovább viszi azt, amit – annyit, amennyit – sikerült megvalósítani. 

Fotók: Kurunczi Ferenc