Andrási Ilona és György majláthfalvi emlékei

Majláthfalván június 18-án, szombaton Andrási György és felesége, Ilona házasságuknak a 65. évfordulóját ünnepelték. A gyémántlakodalmuk örömét, ünnepélyességét nagyban emelte, hogy a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség nevében Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelő és Matekovits Mihály néhai helyettes főtanfelügyelő Ezüstgyopár-díjat nyújtottak át a pedagógus házaspár mindkét tagjának.

A közel 40 vendéggel közösen megtartott ünnepi ebéd után elbeszélgettünk a házaspárral.

Majláthfalváról, haza

Amint Ilonka néni elmondta, mindketten Majláthfalván születtek, maga az iskoláit Temesváron, az akkori zárdában kezdte, de amikor azt megszüntették, Majláthfalván folytatta. A férje, György Majláthfalván kezdte az iskoláit, akkoriban minden évfolyamban párhuzamos osztályok működtek. Miután Majláthfalván elvégezte az általános iskolát, az aradi magyar középiskolában folytatta.

Gyermekkorukban Majláthfalván nagyon sok gyermek született, Ilonkáék hárman voltak testvérek, és nagyon szép gyermekkoruk volt. Az édesapja rendkívül ügyes ember hírében állt, a családjának a háború utáni ínséges időkben is mindent be tudott szerezni. A mostani kultúrotthonnak az épülete az övék volt, csakhogy azt államosították, a családjukat kilakoltatták, helyette kaptak két rossz állapotban lévő házat, amelyeket lakhatóvá kellett tenni, hogy a család meghúzhassa magát valahol. Ilonka édesapja a háromgyermekes családja mellett az édesanyját is eltartotta, minden szükségeset beszerzett számukra.

Amikor Ilonka Temesváron leérettségizett, matematikatanár szeretett volna lenni, és minden esélye meg is volt a bejutásra – az osztálytársai Kolozsvárra felvételiztek, ahova be is jutottak. Abban az időszakban azonban az édesapja olyan helyzetben volt, hogy noha nem volt sok földje, mégis kuláklistára került, a kollektív gazdaságba előbb erőszakkal beléptették, majd kidobták onnan, méghozzá semmi nélkül. Amikor kirakták, a szekeret, a lovakat, az aratógépet, az ekét, az akkor használatos összes mezőgazdasági felszerelést újra meg kellett vásárolnia. Valamennyi földet adtak neki Újarad közelében, a lehető legmesszebb. Oda igen körülményes volt eljutni, illetve a földet megdolgozni.

Akkoriban a majláthfalvi iskolában székelyföldi tanítók dolgoztak, és mivel egy elment, az akkori iskolaigazgató Ilonkának tanítói állást ajánlott fel. Később lehetőség nyílt Székelyudvarhelyen elvégezni a kétéves tanítóképzőt, ahova beiratkozott, azt sikeresen elvégezte, majd 50 évig tanítóként dolgozott a majláthfalvi iskolában. Nem bánta meg, mert a gyermekek és az iskola nagyon sok örömet szereztek neki, azzal együtt, hogy a gyermeklétszám csökkenni kezdett. Amikor járt iskolába, párhuzamos osztályok működtek, amikor tanítónőként dolgozott, 20-25 gyermek járt egy-egy osztályba, de olyan időszak is volt, amikor Aranyos kollégával szimultán tanítottak, akkor 34 gyermek járt az osztályába. A tanítványai közül sokan most is Majláthfalván laknak, mások szétszéledtek a nagyvilágba. Amerikában, Németországban, Svájcban, Ausztráliában élő diákról is tud, a külföldön élők Facebookon tartják a kapcsolatot az itthoniakkal. Ami az Andrási család gyermekét illeti, arról Ilonka asszonynak nehéz beszélnie, ugyanis egyetlen lányuk volt, akit két éve veszítettek el, de nagyon sokat jelent számukra a két unokájuk és a három dédunokájuk. Ilonka asszony könnyező szemekkel jegyzi meg: a lányukat, sajnos, a rákbetegség támadta meg, ami olyan helyen volt, hogy nem lehetett megmenteni. A lányuk elvesztése számukra rettenetes fájdalom, amit nem lehet elfogadni, de tovább kell élni, amíg lehet.

Fél évszázad emlékei

Ami a majláthfalvi iskolában eltöltött 50 évét illeti, az nagyon szép volt, hiszen a kezük alól kikerült diákok megtartották a magyarságukat, becsületesek, szorgalmasak. Ha bárhol találkozik velük, a szemük csillogásából látszik, hogy őszintén örvendenek a viszontlátásnak. Ilonka az oktatói munkájában elemi fontosságúnak tekintette a szemkontaktust. Fontos volt számára, hogy amikor magyarázott, akkor a diákoknak a tekintete a magáéval találkozzon, rá összpontosítsanak. Az oktatásuk mellett nagyon fontosnak tartotta a nevelésüket is, ezért a férjével gyakran elvitték őket a közelben lévő Kalácsa fürdőre, de Menyházán is sokszor megfordultak. Ugyanakkor Bukarestben, Franciaországban is jártak, hogy a gyermekek lássanak világot, illetve viselkedni is megtanuljanak mindenfajta környezetben és társadalomban. Mindig arra törekedett: ha a keze alól kikerülő majláthfalvi gyermek elmegy valahova, minden környezetben tudnia kell, hogyan viselkedjen. Mindezt megtanulták, és a legnehezebb környezetben felnőtt családoknak a gyermekei is megállják a helyüket bárhol a világon, ahova a sorsuk eljuttatta őket.

A kérdésre, hogy boldognak érzi-e magát, amiért viszonylagos egészségben megérték ezt a szép évfordulót, amit egy kitüntetés is bearanyoz, Ilonka néni a sírással küszködve, másodszori nekifutásra mondta el: nagy nyugalmat érez, mert igaz ugyan, hogy elmúlt a fiatalság, illetve az életnek a nagy része, de minden örömük a három dédunokában, illetve a családos két unokájukban van. Tartanak hozzájuk, törődnek velük, naponta telefonon beszélnek velük, minden gondjukkal van kihez fordulniuk azzal együtt, hogy a koruk már nyomasztó. Mert a megért idő már soknak tűnik, hiszen a férje 85, maga 84 éves, de az egészségük általában megfelelő, ezért elfogadják, amit az Úristen tartogat a számukra. Abban reménykednek, hogy megsegíti őket, hogy ne legyenek terhükre az unokáiknak. Mert ha a lányuk élne, minden másképp történne…

Az elvesztése azonban alaposan összetörte őket, nagyon hiányzik nekik, nincs olyan percük, hogy ne gondolnának rá, mert ragaszkodó, őszinte, áldott jó gyermek volt, aki itthon kezdte az iskolát, majd Temesváron folytatta, építészmérnökké lett. Aki ismerte, szerénynek, barátságosnak, végtelenül jóindulatúnak, segítőkésznek tartotta, csak jót tudnak róla mondani…

De hát mindent megpróbáltak a megmentéséért – törölgeti minduntalan kibuggyanó könnyeit Andrási Ilona.

Helyettes-pedagógus, igazgató a pionírházban

A szintén Ezüstgyopár-díjas Andrási György az iskolaigazgatói tisztség mellett sokáig volt a Majláthfalvi Kultúrotthonnak az igazgatója is – ezért is érdeklődtünk nála a helybeli művelődési élet felől.

Amint kifejtette, a szülei közép-földművesekként gazdálkodtak a 6,6 hektárnyi földjükön, de tekintve, hogy a rendszerváltás után az apja őszintén ki is mondta, amit gondolt, hamar felkerült a kuláklistára. Az viszont Györgynek az előmenetelét is akadályozta, hiszen mindenhol a szüleinek a politikai hovatartozását kellett felmutatnia. A Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem biológia szakára felvételizett, mivel azonban a munkás fakultásokon átmenő osztályzatot elért diákokat is fel kellett venni,  a Biológia Szakon létezett 24 helyből György a 22. bejutó eredményt érte el, ezért nyugodtan hazajött, és készült a bentlakásba is bejelentkezni. Egyszer azonban az egyetemről telefonáltak a téeszhez: ne menjen, mert a munkás-fakultásról is bejutott 6 személy, akiket felvettek, tehát ő végül is sikertelenül felvételizett. Maradhat a levelező tagozaton, de kérjen a helybeli iskolától egy bizonylatot, miszerint ott titkári minőségben alkalmazott. Meg is kereste az igazgatót, Diósi bácsit, akivel olyan viszonyban volt, mint az apjával, s elmondta, mire lenne szüksége. Erre az igazgató kijelentette: Nem adok semmiféle igazolást, gyere haza! A felesége, Manyi néni, aki biológiát tanított, eltörte a lábát, ezért nem lehetett tudni, mikor tud munkába állni. Éppen ezért, az igazgató nyomatékosan kérte: Gyere haza, taníts biológiát!

György tehát hazajött, helyettesített és ittragadt, eleinte helyettesként dolgozott, később elvégezte a főiskolát és csak Majláthfalván dolgozott. Igaz, itt félállásban, illetve ugyancsak félállásban a Vingai Pionírház igazgatói tisztségét is betöltötte. Amikor felmerül a pionírtevékenyég, mindig azt mondja a kollégáknak: annál szebb tevékenységet nem tudott elképzelni, hiszen a gyermekekkel nagyon sok kiránduláson vettek részt, de egy nagy baja volt, hogy mindig bele kellett szőni a politikát. Nagyon sokfelé jártak, a majláthfalvi gyermekeket elvitte a fővárosba, Bukarestbe, miközben a vingai gyermekek nem ismerték a fővárost. A rendszerváltás után kialakult francia kapcsolat jóvoltából 2014-ben egy autóbusznyi majláthfalvi gyermeket Franciaországba is elvittek. Odamenet Olaszországban megálltak a Földközi-tenger partján, és megfürödtek benne, amit soha nem felejtenek el. György nagyon szerette a gyermekeket, azok is tartottak hozzá, ezért nagyon sokfelé elvitte őket, mert tudta: a rendszerváltás előtt a majlátfalviak egy része Temesvárt, más része Aradot ismerte. Csak azok ismertek más helyeket is, akiket elvittek katonának. Előbb az országon belüli, utána külföldi kirándulásokat szerveztek, Magyarországra évente legkevesebb háromszor, utána Csehország és Lengyelország következett, majd Németországba, illetve Oroszországba is eljutottak. E kirándulásokért nagyon sok majláthfalvi egykori gyermek, manapság felnőtt hálás, mert e kirándulásokról szép emlékekkel rendelkeznek.

Székely családok toborzása Majláthfalvára

Amikor egyre fogyatkoztak az iskolások, bejárták Erdély magyar településeit, és nagyon rendes magyar családokat hoztak sok gyerekkel Majláthfalvára. Csak úgy lehetett megmenteni az iskolát, ugyanakkor munkaerőt is hoztak a téesz állattenyésztési részlege számára.

Amint György visszaemlékszik, Székelyudvarhelyre és környékére mentek munkaerőt toborozni, hogy családostól költözzenek Majláthfalvára. Cseke Etelkának a nagybátyja nemzetmentő akciónak nevezte a törekvést. Kissé későn érkeztek, mert a településeken, amelyeket felkerestek a vezetők azt állították: akik akartak, már elköltöztek. Állítását alátámasztva, felsorolt tucatnyi bánsági települést. Az volt a feltétel, hogy egy teherautóra pakoljon fel mindent, amit akar, és családostul jöjjön hozzájuk. Akkoriban sok üres ház volt Majláthfalván, ahol egy évig ingyen lakhattak, és ha megtetszett nekik, megvásárolhatták, részletfizetéssel. A téesz számára munkaerőt kerestek, de György is velük ment vagy a Székely József, vagy a maga autójával, hogy olyan családokat válasszanak, ahol legkevesebb 2-3 gyermeket nevelnek, köztük óvodást is. Utánpótlást hoztak az óvodába és az iskolába, hogy mindkettő megmaradjon. Sajnos, a majláthfalvi „egyke” elmélet, vagyis (minden család csak egy gyermeket neveljen, hogy a vagyon ne osztódjon) hosszú távon nagyon károsnak bizonyult, veszélybe sodorta a helybeli magyarságnak a megmaradását.

A mostani helyzetre vonatkozó kérdésre Ilona asszony elmondta: manapság több gyermek van, az ismeretségi körükben a legtöbb családban 2-3 gyermeket nevelnek. Ugyanakkor Máramaros megyéből is hoztak román munkásokat, akik családostól érkeztek és a gyermekeiket beíratták a helybeli iskolába. Igen ám, de a tanfelügyelőség mellett a pártnak is volt inspektora, aki bement az osztályba, és a gyermekek felől érdeklődött. Az Ilona osztályában több román gyermek is tanult, és olyan törvény volt, hogy 5 gyermekkel már létre kehet hozni a román szakot. Éppen ezért behívatták a román gyermekek szüleit, hogy felvilágosítsák: be lehet indítani a román nyelvű szakot. Erre azonban a szülők azt válaszolták: Azért költöztünk magyar faluba, hogy a gyermekeink magyarul tanuljanak. Mert nem az volt a legnagyobb rizikó, hogy román tagozat alakul, hanem az: ha megalakul, akkor kerültek volna olyan magyar szülők is, akik a román tagozatba íratták volna a gyermekeiket.

Az Andrási házaspár örvend, amiért évtizedeken át a helybeli magyar közösséget szolgálhatta. Ilona asszonynak nagyon sokat jelent, hogy találkozik a volt tanítványaival, akik az életben megállják a helyüket. Becsületesen dolgoznak, és jól élnek, ami Majláthfalvának a hírnevét is erősíti, mert ha valaki ezen a vidéken óhajt házat vásárolni, az Majláthfalván telepedik le, mert tiszta, rendezett és csendes a falu. Reménykednek, hogy ehhez maguk is hozzátettek valamit. Mindezt alátámasztotta a román szomszéd hölgy is, aki önzetlen, baráti véleményének adott hangot az Andrási házaspárral kapcsolatban.

Kultúraszervezés

Andrási Györgynek a kultúraszervező tevékenysége a Majláti Vasárnap megszervezésével indult 1970-ben, méghozzá úgy, hogy az aprozárnak Majláthfalván működött egy paradicsomátvevő központja. Ott az apósa alkalmazottként dolgozott, ezért Györgynek is nyitott egy kirendeltséget, amely számára felvásárolta a helyben termesztett paradicsomot. Egyszer ott megállt egy autó, és a vezetője megkérdezte: Ebben a faluban ki a főnök?

György miután elgondolkodott, kijelentette: bizonyára a kollektív gazdaságnak az elnöke a főnök, de aratási kampány lévén, nem tudja megmondani, hol lehet. Erre az idegen elmondta: a hazai magyar tévéműsornak a munkatársa és a Majláti Vasárnap programját innen direktben közvetítenék, de hol lehetne a központban egy állványt felállítani? Alaposan szétnéztek és eldöntötték, hogy az iskolaépületnek a tetején lehetne. Oda fel is szerelték, majd elmentek. Mivel akkoriban a termésnapot ünnepelték, azt hitték, hogy ezzel kapcsolatban kívánnak közvetíteni. Mint kiderült, a Majláti Vasárnap programját közvetítették, amire felfigyeltek. Főleg azért, mert Arad megyében ez volt az egyetlen nemzetiségi fesztivál. Megszervezték az elsőt, amit közvetítettek, ezért népszerűvé vált. Kovách Géza történésszel nagyon jó barátságban volt, akinek Majláthfalván is sok barátja került, mert onnan sokan jártak esti líceumba, ahol sok majláthfalvit is tanított. Amikor kijött Majláthfalvára, jó mulatságokat szerveztek. Mivel a Majláti Vasárnap egyedüli magyar program volt a megyében, hamar népszerűvé vált. Első alkalommal meghívták a pécskai, a kisiratosi, a nagyiratosi, a zimándújfalui, továbbá néhány Temes megyei magyar néptánccsoportot is. A program gyorsan, nagyon szépen kinőtte magát. Jól működött a rendszerváltásig, utána Sipos György bővítette ki Majláthfalvi Napok néven háromnapos programmá. Akkor már külföldi vendégeket is meghívhattak, ezért a rendszerváltás után minden évben magyarországi fellépőket is hívtak. E programokra nem csupán a néptánccsoportok, hanem a magyar települések vezetői is eljöttek, sajnos a koronavírus-járvány vetett véget a szép sorozatnak.

Az újraindításra vonatkozó kérdésre Andrási György pozitív véleményének adott hangot, mert Andresz József polgármesteri tanácsos igen aktív ember, aki segítséggel újraélesztheti a szép hagyományt. Annak azonban van egy komoly kerékkötője, hiszen elfogyott a fiatalság, nagyon nehéz lesz újraindítani egy tánccsoportot, mert nincs kivel. A szép napokat megért majláthfalvi Százszorszép néptánccsoportnak az újraindításához Andrási György kevés reményt fűz, hiszen a fő szervező, Halál Endre a családjával együtt Németországba távozott, nem valószínű, hogy kerül folytatója…

Az Andrási házaspár örvend, amiért évtizedeken át a tudásukkal és a tehetségükkel a majláthfalvi magyar közösséget szolgálhatták