„Az élet bebizonyította, hogy a munkánk nem volt hiábavaló”

A kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola névadó ünnepségének első évfordulóján, október 23-án Pedagógusnapot szervezett az intézmény.

A találkozóra azokat az aktív vagy már nyugalmazott tanítókat, tanárokat, óvónőket hívták meg, akiket valamilyen szál fűz a faluhoz: ott születtek, de soha nem tanítottak a helyi iskolában, ott keresik a kenyerüket, de nem kisiratosi származásúak, illetve, akik kisiratosiként „saját hazájukban próbálnak próféták lenni”.

„Egy éve, az iskola névadó ünnepségén az egyik innen elszármazott kolléganőnk hozta fel, hogy mi lenne, ha jövőre szerveznénk egy ilyen találkozót – mesélte az előzményeket Hadnagy Dénes iskolaigazgató. – Az emberek örülnek a találkozásnak, s ha nem is évente, de kétévente érdemes lenne megtartani.” A direktor szerint a kisiratosi iskolának a hosszú évtizedek alatt sikerült betöltenie az alma mater szerepét, és nemcsak az itt dolgozóknak, hanem a tanítványoknak is második otthonává vált. Bizonyíték erre, hogy nemcsak a pedagógusok válaszoltak szívesen a hívó szóra, hanem az egykori diákok is visszajárnak, minden évben szerveznek legalább két-három generációs találkozót.

Szombat délután szentmisével kezdődött az ünnepség a római katolikus templomban, amelyen a prédikációt a falu szülötte, Andó Attila lippai plébános mondta. Ezt követően leplezték le az iskola előtt azt a kopjafát, amit a mindenkori kisiratosi pedagógusok emlékére állított a közösség, egy Reményik-idézetet választva mottójául („Egy lángot adok, én is kaptam azt, / Egy lángot, amely forraszt s összefűz”). Hadnagy Dénes szerint a kopjafa emlék azoknak a pedagógusoknak, akiknek már a sírját sem találják a temetőben, illetve leróhatják előtte kegyeletüket az osztálytalálkozókra összegyűlő hajdani diákok. Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke – aki az RMPSZ nevében könyvadományt adott át az iskola könyvtárának – arról beszélt, hogy a pedagógus olyan táptalaj, amelyből a tanítványok szívják magukba az éltető tudást. „A pedagógus munkájának az a biztosítéka, ha látja, hogy az elődökét megbecsülik, mert akkor az ő munkája sem hiábavaló. Rövidtávon nem hálás feladat a nemzet napszámosának lenni, hosszú távon viszont nagyon sok elégtételt és örömöt jelent. Egy idő után minden pedagógus örül annak, ha az utca másik oldaláról, a volt diák, aki talán már meglett ember, átjön köszönni, és ha a fiatal kollégák figyelnek rá, maguk közé hívják, kikérik a véleményét. Ezért is mondják, hogy ez nem szakma, hanem hivatás” – fejtette ki Matekovits. Végezetül azt kívánta, hogy az iskola névadójának, Godó Mihály néhai jezsuita szerzetes szellemisége – aki börtönévei alatt a fogva tartottak tanításának szentelte idejét – vezérelje a kisiratosi közösséget, és Erdély minden „Kisiratosát”.

Püspök Irén egy koszorút helyezett el a kopjafán, azoknak a tanítóknak, tanároknak, óvónőknek a tiszteletére, akik itt dolgoztak, beleértve a férjét, Püspök Györgyöt is, aki 11 évig igazgató volt. „Sok ismerős eljött, sajnos sokan el is hunytak, például Alaszu Pál, aki itt lakott az iskola épületében. Nagyon jó, hogy október 23-án, az 1956-os magyar forradalom kitörésének az évfordulóján emlékezünk meg róluk – nyilatkozta. – Szép ez a kezdeményezés, mert a mi munkánkról, vagy rólunk életünkben se nagyon emlékezik meg senki, nemhogy holtunk után. Ezek az emberek idetartoztak, tettek ezért a faluért, ezért az iskoláért, és nem is keveset. Mert mi a kenyerünket véres verítékkel kerestük, sok odaadással és szeretettel dolgoztunk azért, hogy a gyerekekből legyen valami, és az élet bebizonyította, hogy nem volt a munkánk hiábavaló.”

A kopjafa leleplezésére a legidősebb pedagógus-házaspárt, Benedek Sándort és Katalint kérték fel, és a magát megmakacsoló lepel – nem akarta „elengedni” a kopjafa hegyét – lerántásához kellett a még mindig jó erőnlétben lévő Sanyi bácsi kitartása. „Örvendek, hogy Kisiratoson is megjelentek a magyar szimbólumok, mint a kopjafa, vagy székely kapu. Már három-négy is van a faluban” – fejtette ki a megemlékezés kapcsán a kisiratosika tanító bácsija, aki 1949 óta dolgozik a tanügyben, és még ma is heti rendszerességgel segít a Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthona lakóinak számtanból vagy fizikából. Sok egykori tanítványa is ezt a hivatást választotta. „Nagy osztályok voltak, nem ilyen kis létszámúak, mint most – emlékezett vissza. – Nekem is volt két osztályom több mint 48 diákkal, és sokakat rábeszéltem, hogy válasszák ezt a pályát. Nincs megfizetve, de szép.”

Andó Attila és Zilahy András helyi plébános áldása után a résztvevők megkoszorúzták az iskola folyosóján Godó Mihály bronz domborművét is (a tavalyi avatón még csak a gipsz minta került a falra), majd az iskola jelenlegi pedagógusainak bemutatása után a jelenlévők körbejárták az intézményt, a tornatermet, a régi épületet, amelyben ma a könyvtár működik.

A résztvevők közül Dani Rozália így vallott a kisiratosi évekről: „1973-tól 1983-ig tanítottam itt, utána Kisvarjasra és Nagyiratosra kerültem, de a szívem még mindig ide húz. Nem akarok költői lenni, de mivel most gyászban vagyok, az jutott eszembe, hogy itt valahogy az utcák köszönnek, és velem gyászolnak; Nagyiratoson is köszönnek, csak nem mosolyognak vissza. Ennek a falunak köszönhetem, hogy le tudtam vetkőzni azt, amit kevesen tudnak: nem úgy élek, ahogy mások akarják, hanem a saját normáim szerint. Nagyon sok szeretetet kaptam itt, talán, mert olyan tanárok voltak, mint Benedek Sándor, Brauch Magdolna, akik arra neveltek mindig, hogy a »mögösöket« ne felejtsd el, és ha belépsz valahova, köszönj vissza, ahogy ők köszönnek, és mondd nekik, hogy »ögyék«, ha nincs más, legalább egy zsíros kenyeret, mert azt jó szívvel adod. Ezt betartva a kollégák nagyon szerettek mindig, és én is őket.”

Almási Vince polgármester mint egykori testnevelő tanár és az iskola volt igazgatója kollégaként köszöntötte az egybegyűlteket. „Ha a polgármester nem tanárember lett volna, akkor is meghívtuk volna – mondta a több minőségében jelenlévő elöljáró. – Sokat várok ettől a találkozótól, és úgy vélem, volt értelme belevágni. Öröm nézni, ahogy volt kollégák, akik évtizedek óta nem látták egymást, nevetve, boldogan elevenítik fel azokat az éveket, amikor együtt dolgoztunk. Büszkék vagyunk a gyűjteményünkre, ugyanis 1949-től a mai napig minden végzős osztályról tabló van, vigyázunk rá, őrizzük, és ma kiállítottuk a kultúrházban. Ezt az archívumot digitalizálni is akarjuk a következő hetekben.”

Az iskolából a kultúrházba vezetett az út, ahol terített asztalok várták a jelenlévőket, de sokaknak a legnagyobb meglepetést az elébb említett tablókiállítás jelentette, szinte könnyes szemmel kutatták a fényképeken a volt kollégákat, tanítványokat, és persze saját magukat. Vacsora előtt felléptek az iskola néptáncosai és szavalói. Hadnagy Dénes igazgató így fogalmazta meg: „Ebből a rendezvényből merítünk, feltöltődünk a beszélgetésekből és abból az örömből, amit észreveszünk a régi pedagógusok arcán.”