Az emlékezés, az együttlét boldogsága

Tegnap megható, családias esemény helyszíne volt az arad-belvárosi református gyülekezet imaterme, ahol 11 órától áhítaton vettek részt a Magyar Pedagógiai Leányiskola 1952-ben végzett B osztályának tanulói, Dánielisz Endre egykori tanáruk és a pót-osztályfőnöküket, Matekovits Mihályt helyettesítő felesége, Mária társaságában. Az esemény ünnepélyességét emelte, hogy a templom harangja hirdette, indította útjára a rendkívüli alkalmat.

Nt. Baracsiné Dávid Zsuzsanna lelkipásztor felkérésére közösen elénekelték a 214. dicséretet, majd Lukács evangéliumának a 24. fejezete, 13–17. verseiből kiindulva, bibliai példákkal alátámasztva, lélekemelő igehirdetést tartott a találkozásoknak, az egymás látásának, az elhangzó beszélgetéseknek a fontosságáról, azoknak a megtartó, éltető erejéről. Beszédében eljutott a ma emberének a sorsához, aki egész nap be van kapcsolva az információáradatba a világhálón, a tévében vagy telefonon, csakhogy meg van fosztva a barátaival történő találkozásnak az áldásaitól, az egymás közvetlen látásának, érzékelésének a boldogságától. Hála Istennek, a 65 éve végzett diákok mindezektől mentesek, hiszen állandó kapcsolatban vannak, gyakran találkoznak egymással. Adja Isten, hogy ezt még sokáig, egészségben tehessék! Miután felállva, együtt imádkoztak az elhunytakért, nt. Gyurkócra Aranka börtönlelkész köszöntötte az egybegyűlteket, majd elszavalta Reményik Sándor Viszontlátásracímű költeményét. Köszöntötte Dánielisz Endre egykori tanárukat, az egykori osztályfőnökük, Husztik Katalin által pót-osztályfőnöki tisztséggel felruházott Matekovits Mihályt helyettesítő feleségét, Máriát. A továbbiakban az újratalálkozás boldogságáról beszélt, hálát adva Istennek, amiért a 27 fős osztályból 12-en még megérhették ezt a napot. Isten különleges kegyelmének tartja, amiért újra találkozhatnak, beszélgethetnek, szeretetben együtt lehetnek. Beszéde végén felkérte a mindenkori osztályfelelőst, Orcsik Vilmát az egykori tanáraik és az elhunyt osztálytársaik nevének a felsorolására, majd egyperces néma felállással adóztak azok emlékének. Nyugodjanak békében, emlékük legyen áldott, pihenésük csendes, az örök világosság fényeskedjék nekik! Ámen, úgy legyen!

A továbbiakban az elhunyt osztályfőnök, illetve a távol lévő pót-osztályfőnök nevében Matekovits Mária köszöntötte a „lányokat”, emlékezett vissza az ő korukban virágzott anyanyelvű oktatásra, amely manapság a beolvadás, a fogyás miatt folyamatosan sorvad. Beszéde végén együtt elénekelték a Nyugdíjasok himnuszát. Az egyetlen, életben lévő tanáruk, Dánielisz Endre, korát meghazudtoló szellemi frissességgel emlékezett vissza nagy szeretettel a leányosztállyal történt megismerkedésére, a velük eltöltött évekre, amelyek során nemcsak ő tanította a lányokat, hanem azok is megtanították a szégyellős tanárukat táncolni. E háláját nem csak prózában, hanem a hozzájuk írt pajkos versben is megörökítette, újra felolvasta.

A bensőséges találkozó a jelen volt véndiákok: Balogh Borbála, Balogh Erzsébet, Berecz Katalin, Gyurkócza Aranka, Jágyi Jolán, Kukula Olga, Nagy Edith, Orcsik Vilma, Scheibert Mária és volt tanáruk, valamint pótosztályfőnöküknek a Jelen Ház teraszán elköltött közös ebédjével, az emlékezés, az együttlét boldogsága jegyében, a következő találkozón való viszontlátás reményében zárult.