„Csikys diáknak lenni egy életérzés”

A Csiky Gergely Főgimnáziumban idén 5 diák kapott 9-esen felüli átlagjegyet az érettségin. Bár már mindannyian a jól megérdemelt nyaralásukat töltik, vagy éppen az előttük álló egyetemi felvételire készültek, de mind az öten készségesen válaszoltak a Nyugati Jelen kérdéseire. Mindeniktől ugyanazokat kérdeztük:

• Milyen érzés volt csikys diáknak lenni?

• Mit kaptál az iskolától?

• Hol/mit fogsz tovább tanulni?

• Fogalmazz meg egy rövid üzenetet a még csikys diákoknak.

Szabó Sára (XII. A – 9,40)

Az egyik legjobb megfogalmazás egy diák életére az, hogy egyszerre káosz a rendben, és rend a káoszban. Én is ilyen diák voltam, néha boldog, néha szomorú, néha magányos, néha elveszett, néha céltalan vagy éppen minden egyszerre. A Csikyben viszont a legtöbb ilyen helyzetet nem egyedül éli meg a diák, hanem a társaival, olykor tanáraival közösen. Nincs az iskola körül egy mindenkit összetartó varázslat, mégis olyan atmoszférával rendelkezik, amelytől nehezen búcsúzik egy diák. Azt hiszem, mindenki számára túl közeli még a ballagásunk vagy az érettségink pillanata, így egymásra továbbra is osztálytársakként vagy évfolyamtársakként tekintünk, a líceum és egyetem közötti azon átmeneti időszakban vagyunk, amikor még nem igazán tudatosult bennünk, hogy már nem vagyunk csikysek, így még mindig úgy gondoljuk, tartozunk az iskolához és az iskola hozzánk. De talán ilyen csikys diáknak lenni: egy szinte örökké tartó érzés, amely örömteli és fájdalmas pillanatok egyvelege, ami már kimondhatatlan élménynek minősülhet.

Az iskola a négy év során rengeteg lehetőséget nyújtott nekem, én pedig minden számomra tetszőt igyekeztem kihasználni. Nagyon sok tanulmányi versenyre és pályázatra jelentkeztem, ezek pedig külön felkészülést igényeltek, de megkaptam a megfelelő támogatást ahhoz, hogy célom legyen kihozni önmagamból a legtöbbet. Mert számomra ez a négy líceumi év azt is jelentette, hogy minél több és minél jobb eredményt érjek el. Ha úgy éreztem, sikerült, izgatott voltam a következő kihívás miatt, ha pedig nem, újult erővel próbáltam visszatérni a következő akadályhoz. Az iskola inkább csak ennek a helyszíne volt, az egyéni fejlődésem színtere, az, ahol félelmeimet leküzdve igyekeztem minden szituációban önmagam maradni. Emellett rengeteg élménnyel is gazdagodtam, mind negatívval, mind pozitívval. Ezek nagy része ott van a telefonomban képek, videók formájában megörökítve, de leginkább emlékként élnek bennem.

Ezt a kérdést tizenkettedikben és már előtte is számtalanszor tették fel nekem, én pedig szinte minden alkalommal azt válaszoltam, hogy nem tudom. Nem éreztem, hogy ezzel baj lenne, nem sürgettem a döntést a társadalom „nyomasztó” hatása miatt, nem estem pánikba, mert nem volt tervem a következő öt évre, és nem voltam hajlandó mások miatt kiválasztani egy egyetemet vagy szakot. Ez a döntés egy harc volt önmagammal, amelyben nem segített más tanácsa, más véleménye, más tapasztalata, más megérzése. A jövőmmel kapcsolatos ötleteimet a számomra fontos emberekkel osztottam meg csupán, és velük is csak akkor, amikor késznek éreztem magam arra, hogy erről beszéljek. A „nem tudom” válasz mögött minden alkalommal ott volt az összes kételyem és elképzelésem, de önző módon most is azt mondom, hogy ezeknek a sajátjaimnak kell maradniuk. A választott szakommal úgy érzem, megtaláltam azt, ami hozzám illik, és ami kihívást jelent számomra, ez a választási folyamat pedig az enyém marad, más pedig biztosan teljesen máshogyan áll ehhez hozzá, de ennek így is kell lennie. 

A jelenlegi csikys diáknak annyit szeretnék mondani, hogy merj egy szombat délelőttöt egy verseny megyei szakaszára áldozni, merd egy csomó új dologban kipróbálni magad, amíg van lehetőséged rá, ne félj a kudarcaiddal szembenézni, és sose elégedj meg azzal a teljesítményeddel, ahol nem nyújtottad az általad legtöbbet. Ne félj önmagad lenni, és önmagadon kívül ne akarj másoknak megfelelni. Barátkozz, ismerkedj, szórakozz, pozitívan ess kétségbe, és nem baj, ha kis lépésekben haladsz az életben. Ne érezd úgy, hogy be kell állnod a társadalom által felállított sorba, hiszen kezdhetsz egy újat bármikor, a kulcs csupán abban rejlik, hogy mennyire vagy elhivatott és kitartó.

Andrási Rafael (XII. C – 9,26) 

Természetemből kifolyólag büszke vagyok az identitásomra, arra hogy magyar vagyok, hogy Majláthfalva szülötte vagyok, hogy Arad az én városom, és természetesen arra, hogy csikys diák voltam, és lélekben mindig is az maradok. Jó volt csikysnek lenni, úgy éreztem, hogy összetartó közösség, és nem csak az osztályunk, vagy az évfolyamunk, hanem az egész iskola, és ez mindig tetszett.

Rengeteg jó dolgot kaptam a Csikytől. Lehetőségem volt kipróbálni magam mindenben, ami érdekelt, és ha ez éppen sikerrel járt, de akkor is, ha nem, mindig elismerték a teljesítményemet, ami nagyon jólesett. Kaptam támogató tanárokat, akik végig egyengették az utamat, és segítettek, amiben tudtak, kaptam egy csodás közösséget, amelyet sosem fogok elfelejteni, és egy jó nagy adag szeretetet. Az iskolámnak nagy szerepe volt a karakterfejlődésemben is, és sok olyan dolgot tanultam, ami nincs benne a tankönyvekben. Szóval, hálás vagyok az iskolámnak, örülök, hogy ide járhattam, számomra csodás négy év volt coviddal, felújításokkal meg sztrájkkal együtt is.

Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi karán menedzsment szakon folytatom tovább a tanulmányaimat.

A még csikys diákoknak azt üzenem, hogy igyekezzenek minél több dologban kipróbálni magukat, merjenek álmodozni, és élvezzék ki a még megmaradt „gondtalan” éveiket.

Andrásoni Henrietta Orsolya (XII. A – 9,20)

Pozitív csalódás volt számomra csikys diáknak lenni, mivel román óvodába jártam, és nem tudtam elképzelni milyen lesz magyar közösségben, de azóta hálás vagyok szüleimnek, hogy a Csikybe kerültem, mivel egy erősen összetartó közösség tagja lehettem. 

Sok tapasztalatszerzéssel járt mind a 12 iskolai év, és szoros kapcsolatok kialakításával.

Az egészségügy területén szeretnék elhelyezkedni, ezért általános orvosin készülök továbbtanulni.

Üzenem nekik, hogy használják ki az iskolás éveiket, vegyenek részt minél több rendezvényen, legyenek aktív tagjai a csikys közösségnek, mivel a szép emlékek örökre megmaradnak.

 Vincze Viktória (XII. C – 9,13)

Tizenkét évig voltam az iskola diákja, ez idő alatt, nyilván nem túlzottan szerettem bejárni, mint bármilyen más diák. Visszagondolva viszont különlegesnek érzem, és nagyon hálás vagyok, hogy a szüleim Khell Levente tanító bácsi osztályába írattak.

Tapasztalatot és tanulságot kaptam az iskolától. Ezt nyilván mindenki kapott és én is sok mindent tapasztaltam, de amit nagyon fontosnak tartok, az az emberek jelleméről és a hozzájuk való viszonyulásról szerzett tapasztalatom. Nem mindenki az, akinek gondoljuk az első benyomás alapján, és hajlamosak vagyunk ok nélkül, jogtalanul ítélkezni, ami pedig rengeteg konfliktushoz és sértődéshez vezet. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog, amire az iskolai évek megtanítottak.

Nagyváradon fogok tovább tanulni, a Partiumi Keresztény Egyetem menedzsment szakán.

A diákoknak üzenem, hogy tiszteljétek a tanárokat, hiszen értetek dolgoznak. Nem mindegyikkel fogjátok megtalálni a közös hangot, de a tisztelet nagyon fontos. Egymással pedig legyetek kedvesek. Ugyanazokon a nehézségeken mentek keresztül az iskolában, együtt sokkal könnyebb ezeket átvészelni.

Bac Beatrix Barbara (XII. A – 9,01) 

Mindig is jó érzéssel töltött el, hiszen az iskola falai mögött, egy nagyon összetartó közösség rejlik, amelynek én is részese lehettem.

12 év alatt rengeteg emlékre tettem szert, rengeteg csodás pillanatra, amelyek a Csikyhez kötnek, legyen szó az élvezettel teli kirándulásokról, amelyekben részünk volt, vagy pusztán a különböző eseményekről, mint például a gólyabálunk, illetve a szalagavatónk.

Szegeden szeretném folytatni a tanulmányaimat, azon belül is az egyetem természettudományi és informatikai karán.

Ragadjatok meg minden lehetőséget, ami még elétek kerül ebben a pár évben, mert mindez újabb és újabb élményeket és emlékeket, nevetéssel teli pillanatokat rejt a számotokra. Ezek a pillanatok lesznek azok, amelyekre mind emlékezni fogunk, mikor valaki szóbahozza a sulis éveinket, nem pedig az áttanult, álmatlan éjszakák, amelyeket végül is csupán át kell vészelni.