Eberle Trudi sikerek és könnyek között

Az erdélyi magyarság jelentősen hozzájárult a romániai női torna sikereihez. A Károlyi házaspár indította el a világsiker-sorozatot, a dévai iskolát is ők alapították. Az aradi magyar–német vegyes családból származó Eberle Gertúd Emília is világbajnoki címet szerzett 1979-ben, és ezüstöt az 1980-as olimpián. Ő is a híres dévai sportiskola növendéke, ő is hozzájárult annak hírnevéhez, s a minapi gálára is eljött Amerikából.

– Milyen érzéssel tért vissza Dévára annyi év után?

– Őszinténszólva szívmelegítő érzés, szinte életem legmeghatóbb pillanata, amikor annyi év után találkozhattam egykori kollégáimmal, ismerősökkel, barátokkal, akikkel együtt éltünk és dolgoztunk éveken keresztül. Leírhatatlan érzés, ezt lehet megmagyarázni nem, csak átélni lehet. Amikor tornászok voltunk, még gyerekek voltunk, elvégeztük, amit megparancsoltak nekünk, de nem igazán értettük, mi zajlik körülöttünk. Felnőttként azonban teljesen másképp szűrődnek le az akkori idők.

– 1979-ben világbajnok volt az amerikai Fort Worth-ban. Egy évvel később a durva csalások jellemezte moszkvai olimpián megfosztották az aranytól.

– Sajnos a bírók ellopták az aranyérmemet korláton. Nemcsak velem szemben folyamodtak csalásra, Nadia is ugyanúgy járt.

– Károlyi Béla nagy cirkuszt is csapott emiatt, felháborítónak tartotta az olimpiai szellem ilyen durva sárba tiprását. Meg is gyűlt a baja emiatt a hatóságokkal, a moszkvai nyílt tiltakozás nyomán romániai karrierje lényegében véget ért. Gondolom, Ön is sajnálja, hogy egy egész élet munkáját csak úgy megfúrták a rosszhiszemű bírók.

– Tavalyig nem is foglalkoztam ezzel, azóta viszont sokat gondolkodtam rajta, és őszintén mondom, hogy nagyon bánt. Volt, ami volt, utólag már nem lehet megváltoztatni, ha lehetne, én lennék a legboldogabb a világon. 

– Többször is nyilatkozott már a sajtónak, mennyire nehéz volt a munka, és mennyire szigorúak voltak az edzők. Megérte?

– Részben megérte. Kollégáimmal együtt tudjuk, mennyit szenvedtünk annak idején, de próbálunk mosolyogni, hogy az emberekben inkább a pozitívum maradjon meg, és a nem a mögötte álló gyötrelmek.

– A külvilág valóban ügyes fiatal lányokat látott, akik sikert sikerre halmoznak, és fogalma sem volt, hogy milyen kemény munka áll mindezek mögött. Ezzel sokakat tettek boldoggá annak idején.

– Ehhez csak azt tudom hozzáfűzni, hogy örvendek, amikor mosolyt tudunk csalni az emberek arcára.

– Ha jól tudom 1981-ben Ön is részt vett azon az amerikai turnén, amikor Károlyiék disszidáltak. Tudta, hogy nem jönnek vissza, szóltak egyáltalán?

– Igen, ott voltam. Most már elmondhatom, hogy igenis tudtam. Akkor nem értettünk a politikához, mert sajnos az egész világ politika, amit belevisznek a sportba is, ami befolyásolja életünk hátralévő részét.

– Akkoriban Románia zárt ország volt, Önökben, akik gyakran jártak külföldön, nem vetődött fel, hogy Nyugaton maradjanak?

– Dehogynem. 1983-ban, amikor az utolsó nemzetközi versenyemen vettem részt Kanadában, Rodica Dunca kollégámmal este el is indultunk a szállodából, hogy ott maradunk, és nem megyünk vissza. Én meg olyan gyengelelkű vagyok, elkezdtem sírni, azon morfondírozva, hogy mikor fogom látni a szüleimet. Sosem gondoltam, hogy Románia szabad ország lesz, ha tudtam volna, talán hamarabb leléptem volna, és a szüleimet is magammal vittem volna. 1989-ben már annyira kibírhatatlanná vált a helyzet, hogy átszöktem Magyarországra, két évig ott éltem.

– Több mint 30 éve az USA-ban él.

– Már nem sokáig, hamarosan visszatelepedek Aradra, hogy együtt lehessek édesanyámmal.

– Nemcsak a nemzetközi szálak vagy az edzői brutalitás befolyásolta pályafutását, a román állami nacionalizmus is beleszólt. Első neve Gertrúd, mégis Emília néven kellett versenyeznie.

– Gyerek voltam, amikor mások döntöttek erről a fejem fölött. Én mindig szófogadó lány voltam, ha azt mondták, azt kell tenni, azt tettem. Végül is az Emília név is közel áll a szívemhez, az a második nevem, édesanyám is Emília, és nagymamámat is úgy hívták.

– Károlyiékkal magyarul beszéltek?

– Ritkán. A tornateremben soha, inkább magánbeszélgetéseken, főleg akkor, amikor a szüleim eljöttek meglátogatni. De 1981-ben New Yorkban is magyarul mondták, hogy nem térnek vissza.

– Köszönöm szépen a beszélgetést!

– Nagyon szívesen!