Egy nem mindennapi ember dokumentum-meséi

A múlt hét végén, csütörtöktől szombatig Arad megye vendége volt Zolcer János – csütörtökön délután Aradon, a Jelen Házban, pénteken Pécskán, a magyar iskolában, szombaton Borosjenőn, a Városháza dísztermében tartott könyvbemutatót és előadást.

Ami megérdemelte volna, hogy sokkal nagyobb közönséghez szóljon.

De ki is ez a Zolcer János?

2023-ban már járt Aradon, az akkor még friss, Gorbacsovról szóló könyvének bemutatóján – a közönség (e sorok íróját is beleértve) hüledezett a hallottaktól, szinte hihetetlennek tűntek az elmondottak. (Most, jó két évvel azután ugyanazt mondhatnám.) 

De ki az a Zolcer János?

Mint a Nyugati Jelenben is közölt bemutatóból kiderül: a Trianon után létrehozott

Cehszlovákiában született – tehát amikor még a mai Csehország és Szlovákia egybe tartozott. Szülőfaluja, Ipolybalog kőhajításnyira van a mai szlovák–magyar határtól. És, meséli Z. J., majdnem egyedülálló abban, hogy Pozsonyon – Bratislava – , a mai Szlovákia fővárosán kívül az egyetlen helység a világon, amelynek tornyát a magyar korona mása diszíti. (Azt édesapja, az egyházközség gondnoka néhány barátjával az 1970-es években rakta fel egy éjszakán, természetesen titokban. Valami csoda folytán ma is ott van.)

A csoda valahogy közrejátszott Z. J. életében. 

Böszörményi Zoltán, az aradi bemutató házigazdája „isteni szerencsének” nevezte, hogy Z. J.-t elvezérelte a világ jelentős embereiig – Gorbacsovig, id. Bush amerikai elnökig, Szent II. János Pál pápáig, Fidel Castróig stb. 

Isteni-e, vagy sem, nem tudom, hogy rendkívüli, az aligha vitatható. Hogyan lehetne nem rendkívüli, az átlagembertől messze álló az, hogy Zolcer János három hetet töltött Gorbacsovval Bush vidéki, amerikai farmján (egy fotón, középen állva, kettejük vállát ölelgeti), hogy reggel vajaskenyeret ken a dalai lámának?

„Ez a Zolcer egy rendkívüli pasi” – mondja e sorok szerzőjének egy ismerős, éltes hölgy.

No de hogy jön a képbe Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke, egykor legfontosabb embere? 

Minden ember élete egy regény, szokták mondani, ami (legalább részben) igaz is. Irtak már értékes, sikeres regényt nagy és fontos emberekről, de jelentéktelenekről, történelmileg nem számontartott ismeretlenekről is. 

Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931–2022, 1985-től az SZKP főtitkára, utóbb a Szovjetunió elnöke) egy jelentéktelen Ural vidéki faluban született. (Z. J.-től tudom, aki Gorbacsovval annak szülőfalujába is ellátogatott, hogy édesanyja írástudatlanként hunyt el.) Fokozatosan emelkedett a ranglétrán a legmagasabb funkcióba, amíg az akkori, még kétpólusú világ egyik leghatalmasabbikává vált.

De még nyitva a kérdés: hogyan vált a kis szlovákiai falu magyar szülötte Gorbacsov barátjává, bizalmasává?

Szürrealista történet. Amiről sokan azt mondanák: ilyen nincs is.

Pedig néha van.

Z. J. (akinek az egója, az önmagába vetett hite természetesen hatalmas – akinek ilyene nincs, annak nincs mit keresnie a politikában, művészetekben, tudományokban és egyéb, kiugrással kecsegtető területeken) Kassán, Pozsonyban tanult tovább, és újságíró lett a szlovákiai magyar (ifjúsági) sajtóban. Onnan azonban fényévnyi távolság választja el az embert az igazi hírnévtől. 

De Z. J. lépett: úgy érezte, túl szűk, gúzsba kötő az őt körülvevő szocialista demokrácia.

Merész lépéssel érdekházasságot kötött egy jugoszláviai hölggyel (összesen kétszer látta életében), és dobbantott, Németországba. 

Münchenbe érkezvén 1986-ban – pénz és nyelvtudás nélkül, micsoda sztori! – volt egy egyházi szervezet, ahol a Keletről érkezetteknek nyújtottak segítséget, legalább pár napi meleg leveske erejéig. Z. J. nem akarta hosszabban igénybe venni a nagylelkű szolgáltatásokat, elindult felfedezni a világot. 

És mit látott? Kissé arrább, egy villa utcai csengőjének feliratán a Kövesdi Presse Agentur szövegét olvasta. 

A Kövesdi, gondolta, magyar lehet. És becsengetett. Kövesdi úr pedig, rövid beszélgetés után azt mondta: holnap 9 órától munkába állhatsz. 

Itt kezdődött, vagy folytatódott Zolcer János különleges pályafutása.

Három évig fotográfusként szolgált a KPA akalmazottjaként. 

Öt év után saját vállalkozást indított, rövid idő múltán több mint 20 országban majd háromszáz munkatárssal működött a hírszolgáltató ügynöksége.

***

Most érkeztünk el a Gorbacsovval kialakult viszonyhoz, sőt barátsághoz, amely Z. J. életében és munkásságában (ezt nem Ő mondja, hanem e cikk írója) a nagy fordulatot jelentette. 

Z. J. a már neves ügynökség irányítójaként megszerezte, beszervezte Mihail Gorbacsovot – az immáron volt hatalmasságot, a világ első-második, de már megbukott emberét – munkatársként. Óriási volt a neve, amellyel elképesztő helyekre is eljutott.

Z. J. kiválóan ismeri az orosz nyelvet, az ukránt is jó társalgási szinten (meg nyilván a németet, az angolt, a szlovákot, hogy magyar anyanyelvét ne is említsük).

Gorbacsov ismeretségei, összeköttetései révén olyan helyekre, személyiségekhez is beférkőzött, amelyek egy átlagos riporter számára abszolúte megközelíthetetlenek volnának.

***

Z. J. történetei, amelyeket a Gorbacsov és Csernobil titkai. Ami a hírekből kimaradt... c. könyvében olvashatunk, egyszerre történelem és fantazmagória. 

Arra vezeti a gondolkodó olvasót, hogy az, amit a hírügynökségek jelentéseiben olvas, amolyan Patyomkin-fal, ami gyakran a valóság elfedésére, meghamísítására szolgál.

Tudják-e, tette fel a kérdést előadásai során Zolcer János, hogy Jurij Gagarin (a világ első űrhajósa, 1962. ápr. 12. – szerk. megj.) a világ hányadik Gagarinja volt?

A nyolcadik, volt a válasz. Az előzőek még a kilövésük előtt vagy közben elpusztultak.

Vagy egy hozzánk, romániaikhoz (mondjuk erdélyiekhez) még közelebb álló probléma.

Ki tudja, tudta, hogy 1989. november 4-én a Varsói Szerződés (a NATO kelet-európai ellenlábasa) bukaresti összejövetelén Nicolae Ceausescu Gorbacsov elé tett egy dossziét, amelyben az állt: négy kelet-európai ország – Kelet-Németország (a demokratikus), Csehszlovákia, Bulgária és Románia – engedélyt kér a szocializmus útjáról letért Magyarország lerohanására. 

Gorbacsov (a reformer, aki nagyon nem csípte a Román Nép Legszerettebb Fiát), nyet-et mondott akkor, és valamivel, egy hónappal később, december elején is a Kárpátok Géniuszának. Aki, mellesleg, szilárdan hitt abban, hogy népe maradéktalanul szereti, támogatja.

***

A behirdetett előadás második témája a kárpátaljai magyarság sorsa volt.

Borzalmas: több mint három éve háború dúl Európában, azóta százezrek pusztultak el egy kilátástalan testvérháborúban. 

Z. J. nemrégiben – elvégre vérbeli újságíró – felkereste Ukrajna Magyarországhoz közeli vidékét.

Tapasztalataiból, elbeszéléseiből könyvet, könyveket lehetne írni.

Magánbeszélgetés közben megjegyeztem: a kárpátaljai édesanya könnyfakasztó története a Magyarországra majdnem 18 évesen (azaz a kötelező besorozás előtt) kimentett, főiskolás fiának története a neki szánt kocsonya határon, magyar oldalon történt kiöntésével tulajdonképpen egy ütős novella.

A pincében három éve (a besorozás elől) bujkáló családapa története szintén.

S ha a bujkálást esetleg feljelentő magyar szomszédot is belevenné – sajnos, nem írói kitaláció –, az igazi tragikus történet lenne.

Kárpátalján 30 évvel ezelőtti statisztika szerint kb. 150 ezer magyar élt.

Manapság – bár nincsenek megbízható adatok –, az ottani magyar becslések szerint legfeljebb ötvenezer a magyarok száma.

És nem főleg a háborúban tűntek el – egyszerűen elmenekültek, ha lehetett, Magyarországra, vagy máshova, a pusztulás elől.

(Románia, mellesleg, az Ukrajnából menekültek – románok, de inkább románul mit sem értő ukránok – egyik célállomása; tessenek csak fülelni az aradi villamosokon.)

***

De hát most Zolcer János Arad megyei szerepléseiről beszélünk.

Aki látta, hallotta, az minden bizonnyal megjegyezte, és emlegetni fogja.

Elvégre nem minden nap lát valaki olyan embert, aki a Föld 72 országában járt, állam- és kormányafőkkel, a világ egyéb fontos személyiségeivel parolázott, beszélgetett – esetleg vajas kenyeret kent némelyiknek reggelire, hallhatta a szívhez nőtthöz intézett szerelmes dalt (mint a Gorbacsovét örök szerelméhez, feleségéhez, Raisszához).

***

Zolcer János könyve és tapasztalata annyira furcsa és különleges – a nagypolitika háttérinformációira nincs, nem is lehet az átlagembernek rálátása –, hogy sokan a mai olvasók, hallgatók közül nem is tudják, hajlandók elfogadni. Aradon sem volt ez másként.

Az azonban, hogy Z. J. itt volt, s találkozhatott néhány tucat emberrel, akikben talán „ablakot nyitott” a hivatalos gondolkodásra, irodalomra nem éppen nyitott pászmában, szerintem feltétlen nyereség.  

Fotó: Kurunczi Ferenc