Együtt a nemzetért

Sose voltam a szabadságharc híve, a társadalmi problémákat kitartó munkával, hittel, szeretettel és építkezéssel lehet megoldani, nem lázadással, hangsúlyozta a megemlékezés hangulatával meglehetősen ellentétes véleményét Marthy Attila plébános, a hétfő délutáni lupényi ünnepségen, miután házigazdaként magyarul és románul köszöntötte a római katolikus templomban egybegyűlt ünneplőket.

Gáll Sándor, református kollégája fejet hajtott a Szabadságharc hősei előtt, majd emlékeztetett, hogy 162 évvel ezelőtt voltak akik 12 pontba gyűjtsék össze a magyar nemzet óhajait, s voltak akik meghallgassák. A Zsil völgyi szórványban, az ezeréves határ tövében most is szükség lenne, hogy pontokba gyűjtsék össze a magyarság problémáit, és legyen, aki meghallgassa. Ez lenne a magyar jövő alapja.

Válaszd az életet, üzente ünnepi beszédében Koppandi Zoltán unitárius lelkipásztor. A márciusi ifjak áldozata nem volt hiábavaló, október 6.-a csupán pillanatnyi, fájdalmas veszteség volt, amely azonban nem tudta legyőzni a magyarság szabadság vágyát. Hosszú távon az élet diadalmaskodott a hősök halála fölött, a szabadság győzedelmeskedett.

A lupényi származású Széll Lőrincz, az országos ifjúsági ügynökség frissen kinevezett vezetője tolmácsolta Markó Béla üzenetét, a szintén lupényi Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa, pedig meghatódva szólította fel a hazai közösséget összefogásra. Ahogy a bányavidéken általában, s ahogy az 1848-as hősök példája bizonyítja, az összefogás vezet a magyarság felvirágzásához. A magyarság a Szabadságharc által vált modern európai nemzetté, noha a küzdelem nem ért véget, a jelen és a jövő nemzedékei tovább kell küzdjenek a szabadság és a magyarság érdekében.

Mielőtt a templomkertben felavatták volna a kopjafát, Nemes Előd felolvasta Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanácselnök üzenetét, hangsúlyozván, hogy 1848-hoz hasonlóan most is erősebb az, ami összeköti a szórványt és a Székelyföldet, mint ami elválasztja.

A székely népviseletben megjelenő Balázs Antal, a kopjafa faragója arra ösztönözte a helyi magyarokat és románokat (utóbbiak közül is jelen voltak az ünnepségen), hogy fogjanak kezet, s valósítsák meg azt a testvériséget, amit Kossuth és Bălcescu megálmodtak. Meglepetésként kisebb sajátfaragású kopjafát ajándékozott a helyi unitárius közösségnek. A magyarországi Kecel testvérváros képviselőjének köszöntője után az ünneplők – beleértve Cornel Resmeriţă- lupényi és Gheorghe Ile vulkáni polgármestereket is – a templomkertbe vonultak, amelyet jókora hóréteg lepte el az ünnepség ideje alatt, a kopjafa-avatásra. A kopjafa nem a múltat, hanem a jelent és a jövőt, szabadságunkat jelképezi. 20-30 évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk volna kopjafáról, most viszont felállítottuk, mondta Benedekfi Dávid, a lupényi RMDSZ elnöke, akit annak idején a Securitate sokat üldözte a bányavidéki magyarság összefogására és a magyar kultúra ápolására tett erőfeszítései miatt.

Minek nekünk emlékmű Lupényban, tette fel a retorikus kérdést Dézsi Attila? Mert a miénk, ahol fejet hajthatunk, vagy ünnepelhetünk. Együtt, közösségként, magyarként. Összetartozva.