Életükkel hirdették az evangéliumot

Az 1951-ben kényszerlakhelyre hurcolt vajdahunyadi ferences szerzetesek előtt tisztelegve állítottak emléktáblát a hétvégén a vajdahunyadi ferences templomban. Az ünnepségen Korom Imre vajdahunyadi plébános és Páll József, fr. Leo, az erdélyi ferencesek tartománfőnök-helyettese celebrálta a szentmisét.

 Vajdahunyadon a ferences szellemiség közel 600 éves gyökerekkel bír. Amikor 1910-ben új templom építéséről döntenek a településen, a ferences rend szellemi központjaként gondolnak Vajdahunyadra, ahol a Boldogságos  Szent Szűz mennybemenetelének tiszteletére felszentelt templom mellett kolostor épül és falai között  évtizedekig illusztris  professzorok oktatják a ferences növendékeket. A 13. században Assisi Szent Ferenc által alapított rend tagjainak az évszázadok során szelídségüknek, alázatuknak, az evangéliumhoz való hűségüknek, rendíthetetlen hitüknek köszönhetően sikerült megmaradniuk, Isten kegyelméből a rendkívül mostoha körülmények között is. Még a muszlimok által meghódított Szentföldön is, sokáig ők voltak az egyetlen megtűrt keresztény közösség. Erdélyben, Vajdahunyadon is a végsőkig helyt álltak és komolyan véve a krisztusi parancsot életükkel hirdették az evangéliumot. Az igazságot kimondókat pedig sohasem szereti a világ. De imádkoznunk kell azért, hogy Isten mindig adjon olyan elhivatott szerzeteseket, papokat, akik életükkel példát tudnak mutatni – hangzott a Máté evangéliumából vett textusra épülő szentbeszéd.

Az ünnepi szentmisét követően házigazdaként Ferenczi István, az RMDSZ vajdahunyadi szervezetének elnöke köszöntötte a vendégeket és a helyi közösség képviselőit, hálával említve azokat a papokat, szerzeteseket, akik az évszázadok során helytállásra segítették a vajdahunyadiakait. – Sokszor úgy tűnik, hogy hiába dolgozunk, hiába evezünk. De meggyőződésem, hogy a munkának előbb-utóbb megterem a gyümölcse – fogalmazott Ferenczi István, külön köszönetet mondva a ferences szerzetesek előtt tisztelgő emléktábla értelmi szerzőjének, a Szombathelyről érkezett Kovács Jenőnek, aki évtizedek óta szívén viseli a vajdahunyadi magyar közösség sorsát. Végül Winston Churchill-t idézve hangsúlyozta: fontos az emlékezés, fontos a történelmünk megismerése, hiszen, „minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre."

Kovács Jenő ezúttal sem egyedül érkezett Vajdahunyadra. – 55 évvel ezelőtt jártam először Erdélyben és pontosan 30 évet jöttem először Vajdahunyadra egy hivatalos küldöttség tagjaként. Azóta sikerült egy olyan csapatot kialakítani, akikkel szívügyünknek tekintjük a Kárpát-medence magyarságának támogatását, a történelmi emlékhelyek ápolását. A kilencvenes-kétezres esztendőkben temetőket tisztítottunk itt, Vajdahunyadon, de Alsófehér megyében, a Mócvidéken is. Négy éve pedig elindítottuk azt a programot, melynek keretében már három emléktáblát helyeztünk el a Bácskában, az 1848–49-es szomorú események emlékére. Arról nem mi tehetünk, hogy az utóbbi több száz év történelmében sajnos nagyon sok a szomorú emlék. Itt is egy keserű eseményről van szó, de itt legalább életben maradtak a ferences szerzetesek, akiket 1951-ben kényszerlakhelyre telepítettek. Én azért tartom ezt az eseményt olyan kiemelkedően fontosnak, mert tudom, hogy Trianonról nagyon sokat beszélünk, de sokkal kevesebb szó esik az általam „második Trianonnak” hívott 1945–1951 közötti időszakról, amikor a magántulajdon szűnt meg, a szocializmus jövetelekor. Erről talán már sok fiatal itt Erdélyben sem tud, hogy a kastélyokban magyarok laktak, a gyárak magyar kézen voltak, a földreform ellenére a katolikus, református egyháznak jelentős birtokai voltak, tehát meg tudott élni az itteni magyarság. Lehet, hogy már akkor kisebbségben voltak, de meg tudtak élni. Ezt szüntette meg 1945 után a szocializmus, súlyosan megroppantva a helyi magyarságot. Ennek a folyamatnak az utolsó eseménye volt a történelmi magyar egyházak lefejezése, a szerzeterendek, köztük az erdélyi ferences rend felszámolása. Tudjuk, hogy 1990 után újraindult a rend, de ezt a negyven év szünetet talán soha nem lehet bepótolni. Ezért nagyon fontosnak tartom emléket állítani azoknak, akik ilyen körülmények között is helytálltak. Mivel közterületen nem lehet magyar történelmi eseményeknek emléket állítani, ezért a templomokban helyezzük el ezeket a táblákat. Nem állami pénzen tesszük ezt. Saját költségünkre jövünk, a többnyire mérnökökből, tanárokból álló csapatunk tagjai saját pénzükből támogatják az ilyen jellegű tevékenységet. Jövő héten Kárpátaljára viszünk jelentős mennyiségű segélyt. Tagja vagyok a vitézi rendnek és a csapatunkban többen is különböző egyesületek tagjai. De mi magánemberként vállaljuk ezt a munkát. Ezúttal Veszprémből és Szombathelyről, három társunk pedig a mai Szerbia területéről érkezett. Vitéztársunk Bácskából, ketten pedig Hertelendifalváról. Számukra külön öröm, hogy itt járhatnak, hiszen a Hunyad megyében élő bukovinai székelyekkel közös ősökkel bírnak – összegzett Kovács Jenő.

Az emléktábla ünnepi megáldását követően a nemzeti és egyházi himnuszok eléneklésével zárult a rendezvény.