Erősíteni a hovatartozás érzését

Szombaton este, pontban nyolc órakor kialudtak az utcai lámpák Nagyiratoson – nem áramszünet, vagy valamilyen műszaki hiba miatt, hanem szándékosan oltották le a közvilágítást, hogy még hangulatosabb és hatásosabb legyen a fáklyás hívogatás az idei szüreti bálba. 

Hatodik éve zajlik ez már így, a csőszlegények és -leányok zenekísérettel, fáklyafénynél vonulnak fel a falu főutcáján, az útkereszteződésekben lejtenek néhány lépést – így próbálnak kedvet csinálni a falubelieknek az esti táncmulatsághoz. „Általában megteszi a hatását, mi legalábbis mindent beleadunk, hogy jól érezzék magukat az emberek” – mondta menet közben Lippai Attila, a helyi Rozmaring néptánccsoport tagja.

Idén a hagyományőrző csoport nyújtott segítséget a szervezésben Papp Attila nagyiratosi RMDSZ-elnöknek. Az együttesből nyolc pár öltözött be csősznek, a fáklyákat pedig azok az elemi iskolások vitték, akik a nagy tánccsoport utánpótlását jelentik, lelkesen tanulják a néptáncot Mészár Klementina szakmai irányításával. És valóban elérték céljukat a fiatalok, mert a kapukban álldogálók közül azok, akiket megkérdeztem, mind azt mondták, hogy elmennek a bálba, mulatni vagy legalább megnézni az unokát, vagy az unokatestvért, hogy táncol.

Kihasználva az alkalmat, hogy Papp Attila elvette a szájától a szaxofont, megkérdeztem, hogy milyen hagyománya van Nagyiratoson a szüreti báloknak. „Régre nyúlik vissza, miként a szomszédos falvakban is – mondta, miközben próbáltunk lépést tartani a menettel. – Régen azok rendezték, akik abban az évben betöltötték a 18. évüket, vagy katonaság előtt álltak; a szüreti bálon kívül megtartották a regrutabált is. Mára viszont a fiatalság száma nagyon megcsappant, katonaság sincs, ezért úgy elevenítettük fel a hagyományt, hogy a fiatalok közül bárki, aki szeretne csőszlegény vagy -lány lenni, beöltözhet magyar népviseletbe. De azért nagyjából most is egy generáció tagjai azok, akik csőszök. Most a Rozmaring tagjai. Önszántukból vállalták ezt, és nagyon szép táncokkal készültek.” Nagyiratos, mint alföldi magyar falu nem nevezhető éppen bortermő vidéknek, de a bálnak közösségmegőrző és hagyományápoló szerepe van, és nem a nagy szüretet zárják le vele. „Nincs hagyománya a nagy szüretnek, borozásnak, pincészetek sincsenek nálunk, de büszkék vagyunk a hagyományra, és úgy teszünk, mint ha nagy boros gazdák lennénk – tette hozzá Papp Attila. – Szerintem a fiatalok később büszkék arra, hogy valaha ők is voltak csőszök. Szeretném, ha a fiatalságban, és általában az itteni az emberekben benne erősödne a hovatartozás érzése. Igenis, legyünk büszkék arra, hogy nagyiratosiak vagyunk!”

A gyönyörűen feldíszített kultúrotthonban a Papp Attila köszöntője, továbbá a Rozmaring és a „friss hajtás”, a gyerekek tánca jelentette a bál kezdetét. A csőszlegények és -leányok elhelyezkedtek a felfüggesztett borosüvegek és szőlőfürtök alatt – amelyek nem a globalizáció hatásaként voltak nejlonzacskóba csomagolva, hanem azért, hogy a lehulló szemek ne mocskolják be a padlót –, és ha elkapták a „tolvajt” annak előre meghatározott „bírságot” kellett befizetnie a kasszába. A jó hangulatú bálra helyi vállalkozók ajánlottak fel értékes tombolanyereményeket, amiért köszönet illeti őket, miként a Partium együttest is, amelyik évek oda jutányos áron húzza a talpalávalót a nagyiratosi báli közönségnek.

A rendezvény megható pillanata volt a megemlékezés néhai Engelharth Mária iskolaigazgatóról, a Rozmaring együttes volt vezetőjéről, a néphagyományok egykori lelkes ápolójáról. „Néhány hónapja nincs közöttünk, és érezzük, hogy mint pedagógust és mint embert nagyon nehéz lesz pótolni – mondta róla Papp Attila, akivel 2005-ben együtt elevenítették fel a szüreti bálok hagyományát. – A gyerekek az ő emlékét ápolva is teljes odaadással folytatják a néptáncot, és úgy érezzük, hogy lélekben velünk van.”