Falunap Tornyán, hozott anyagból

Apám szabó lévén, még gyermekkoromból ragadt rám a „hozott anyagból” kifejezés: azt jelentette, hogy a kliens maga szerezte be a nadrágjához, öltönyéhez, akármilyéhez szükséges matériát.

A tizedik, jubileumi Tornyai falunap kapcsán ez a „hozott anyag” jutott eszembe, a szombaton késő délután kezdődött rendezvényen alig-alig volt helybéli „matéria”, a hozzávalót maradéktalanul kívülről szállították.

Azt természetesen normálisnak érzem és fogadom el, hogy egy akármilyen falunapon (egyszer van ilyen egy évben) „idegen elemek” (kulturális vagy sportegyüttesek, szólisták stb.) lépjenek fel – minél többen és nevesebbek, annál jobban fényesíti a helység presztízsét –, de a helyi önbecsülés megkívánná, hogy a falubeliek is előrukkoljanak valamivel: akár egy óvodás vagy iskolás táncocskával (amire természetesen tódul a család, a rokonság), egy (lényegtelen, olykor hamis) énekessel vagy akármivel.

Ha nincs egy ilyen, a több órás műsorú falunapon két-három helyi műsorszám, a véletlenül odavetődött idegen – de nem ő a fontos, hanem a helybeli, aki azt hiszi, hiheti méltán, hogy az általa lakott helységben nincs is művelődési élet. Ha pedig nincs, akkor kilátás, jövő sincs. Ami semmiképpen nem szívderítő.

Szóval, tornyai falunap.

A megnyitó előtti ökumenikus szentmisén – évente másutt tartják a jobb időket is megért, ma egyre gyérülő lakosságú határ menti helység ortodox román, szerb és római katolikus templomainak egyikében – úgy tizenöten vannak az idén soros román ortodox templomban. A misét celebráló több pópa, a pécskai vendégek, meg hat helybeli – egyenlő arányban román és magyar. Az érdeklődés nemigen mondható átütőnek, mint ahogy a szentmise utáni, a szerb templom melletti, a falu központjában lévő tágas téren sem. Az árusok sátrai, a hűtőszekrényekkel, grillsütőkkel már délelőtt állnak, hogy a „buli” kezdetére sercegjenek a mititéjek és sülthúsok, behüljön a sör és az üdítő, a vándorárusok sátraiban elő legyenek készítve a vásári áruk, a céllövéshez, szerencsekerék-forgatáshoz szükséges dolgok.

Nem élünk ám szegény és szerencsétlen világban, ezt a sátrak előtt végigsétáló elégtétellel állapíthatja meg – mint bárhol egy hasonló falunapon.

Ha szegények vagyunk is – mondta egykoron Mari nénje –, jól élünk. A többség legalábbis elég jól ahhoz, hogy egy ünnepen kissé kirúgjon a hámból.

Ha némelyeknek úgy tűnik is, hogy egy ilyen falunap csak amolyan eszem-iszom, nincs egészen igaza: alkalom az emberek találkozására, beszélgetésére, „szocializálódására” helybeliekkel és távolabbiakkal, s némi kitekintést nyerhetnek a szomszédos falvak, községek életére is.

Tornya esetében az „anyaváros”, a csak tíz kilométernyire lévő Pécska (hozzá tartozik a határ menti település) biztosította a késő délutáni-esti kulturális műsor abszolút többségét – román és magyar vonatkozású programokkal. Igen szép, elismerésre méltó táncokkal lépett fel a pécskai Nagyboglárka és Búzavirág  (Engi Márta vezetésével), az arad-gáji (kitűnő, táncaiban és viseletében valóban hagyományőrzőnek tűnő) szerb Klud kolo táncgyüttesnek két csoportja, a kisiratosi Gyöngyvirág: a nemzetiségek méltó partnerei voltak a falunapon fellépett legjobb román együtteseknek, amelyek közül a „sztár” – a pécskai Păstrătorii tradiţiei valóban kitűnő együttese – ezúttal távol maradt, minthogy éppen Németországban szerepelt, illetve hazafelé tartott, Pécska polgármesterével együtt.

Ha a helyi, a tornyai kultúra képviselői teljességgel hiányoztak is – eddig legalább az óvodások képviseltették magukat egy-egy kis tánccal, hogy ne is szóljak a tornyai–nagyvarjasi asszonykórusról –, a tornyai falunap végeredményben nem volt sikertelen, akinek volt indíttatása, jól szórakozhatott, mert (a leszámítandókat leszámítva) sok jó kulturális műsort láthatott, jó ételeket ehetett, amelyeket jó hideg sörrel öblíthetett le.