Feléleszteni a helyi bányászhagyományokat

Héttagú Zsil-völgyi küldöttség vett részt a 76. Bányásznapon a magyarországi Dorogon, ahol az 1919-es tragikus kimenetelű bányászmegmozdulásokra emlékeztek. 

A két bányavidék között a 19. század végén indult együttműködés mind a mai napig szoros kapcsolatként él – számolt be a lupényi delegációt vezető Benedekfi Dávid bányamérnök, helyi RMDSZ-elnök, akivel a látogatást követően beszélgettünk. 

– A Muntele szakszervezet három képviselőjével, valamint  Nagy Attila Zoltán lupényi mérnökkel, Takács Albert nyugdíjas villanyszerelővel és Sófalvi Róbert nyugdíjas bányásszal vettünk részt a 76. Bányásznapon Dorogon, ahol nagy szeretettel fogadtak. Látogatásunkat egy hosszas egyeztetés előzte meg Fülöp Zitával, az ottani bányászegyesület elnökasszonyával. Megtisztelő volt, hogy több polgármester is fogadott bennünket, például dr. Tittman János dorogi polgármester, az annavölgyi Bálint József, a sárisápi Kollár Károly, Kolonics Péterné Csolnokról és a nagyon-nagyon fiatal tokodi polgármester, Bánhídi László. Kilencszer koszorúztunk, és a vendéglátóink valamennyi helyszínen elmondták, hogy mennyire szoros kapcsolat fűzi össze  a Dorog környéki szénbányászatot a Zsil-völgyével. Talán a legfontosabb kapocs Schmidt  Sándor bányamérnök, aki selmecbányai tanulmányai után Nagybányán dolgozott, majd Petrozsénybe került, ahonnan 1905-ben átment a Salgótarjáni Kőszénbánya-társulathoz és a dorogi bánya üzemmérnöke lett. Ő vitte magával a Petrozsényben megismert Mende Valér építészt, aki a Zsil völgyében is nagymértékben hozzájárult a bányához kapcsolódó építkezéshez, és Dorogon is jelentős bányászati épületeket tervezett: bányász- és munkáslakásokat, fürdőt és kórházat. A későbbiekben, már a 20. század vége felé, az 1990-es években újra fellendült a két bányavidék közötti kapcsolat. Ebben az időszakban több mint 300 Zsil-völgyi (petrozsényi, aninószai, lupényi, vulkáni, urikányi) bányász dolgozott a lencsehegyi szénbányában, és nekik is köszönhető, hogy abban az időszakban jól működött ez a bánya. Sajnos, 2003 októberében ezt is bezárták. De azóta is próbáljuk tartani a kapcsolatot, kölcsönösen eljárunk a két bányavidéken szervezett megemlékezésekre, együtt hajtunk fejet elődeink emléke előtt, akik a kenyeret adták számunkra. 

– Dorogon, illetve környékén több hagyományőrző bányászegyesület van, illetve bányászzenekar is működik, akik ilyenkor, megemlékezések alkalmával is igen szép műsorral kapcsolódnak be az ünnepi rendezvénybe. Vannak-e közös tervek a Zsil-völgyi bányászhagyományok intézményes éltetésére?

– Igen, megbeszéltem Fülöp Zita elnökasszonnyal, és meghívót nyújtottam át dr. Tittman János dorogi polgármester úrnak, aki ígérte, hogy egy nagyobb csapattal eljönnek 2027. augusztus 6-án a Zsil-völgyi bányásznapra. Szeretnénk a civil szférára is kiterjeszteni az együttműködést. Már lassan húsz éve járunk oda és onnan vissza, de a bányászhagyományok ápolását nem igazán sikerült mifelénk meghonosítani. Itt is vannak szép bányászdalok, de nem ápolják annyira őket. A jövő évi Zsil-völgyi látogatást szeretnénk úgy megszervezni, hogy minél több szinten történjék találkozás. Beszéltem az INSEMEX-szel, a Petrozsényi Egyetemmel, a Zsil-völgyi települések polgármestereivel, akik ígérték, hogy megfelelő fogadtatásban részesíthetjük a magyarországiakat. A fiatal sárisápi polgármester már jelezte, hogy Dorog környékéről az összes bányásztelepülésről jönni fognak. Úgyhogy én remélem, hogy ez egy új lendületet ad az itt élőknek is. Fontos lenne a bányászhagyományok intézményes ápolása, mert a tervek szerint idén december 30-án bezárják a lupényi bányát is, ahol jómagam is dolgoztam.

– A Zsil-völgyi delegáció bányásznapi részvételéről, a két bányavidék szoros kapcsolatáról számos beszámoló is született a helyi írott és elektronikus médiában. Egy bejegyzésben utalás történik a Zsil-völgyi bányászok szerepére az 1990-es marosvásárhelyi  eseményeken. Ön többször hangsúlyozta, hogy a bányászoknak nem volt szerepük a fekete márciusban...

– Az igazat megvallva nagyszerű fogadtatásban volt részünk Magyarországon, és ameddig ott voltunk, nem esett szó a fekete márciusról. De az írott beszámolóban meglepetéssel olvastam, hogy a Zsil-völgyi bányászok elindultak, és készültek részt venni azokon az eseményeken, melyek során Sütő Andrást is komoly sérülés érte. Hát ez nem éppen így volt. Nagyon jól tudjuk, hogy a fekete március egy előre megtervezett valami volt, azért, hogy a titkosszolgálat igazolni tudja létjogosultságát. De a Zsil-völgyi bányászok nem voltak Marosvásárhelyen, nem is indultak el arrafelé. Viszont Kincses Előd marosvásárhelyi jogász tollából megjelent egy írás, amiben azt állítja, hogy Zsil-völgyéből vonattal indultak a bányászok Vásárhelyre. Én akkoriban a bányánál dolgoztam, és állíthatom, hogy ilyen nem történt. Március 14-én én magam Marosvásárhelyen voltam családi ügyben, de haza is jöttem. Úgyhogy egy szál bányász sem tartózkodott ott a tragikus kimenetelű események idején. Szeretném ezt elmondani mindenkinek, aki esetleg eddig elolvasta az erre vonatkozó írásokat, bejegyzést, hogy 1990 márciusában nem voltak a bányászok Vásárhelyen. A bánya minket arra tanított, hogy vigyázzunk egymásra. Ha én, magyar ajkú ember tévedtem valamit a munka során, akkor a mellettem dolgozó román nemzetiségű kolléga is meghalt volna. Szóval nálunk nem volt ilyen ellenségeskedés. Ez mind a titkosszolgálat által kiagyalt félrevezetés volt. Tehát a bányászok nem indultak Vásárhelyre. És amikor Bukarestbe mentek, az is azért volt, mert már elkezdett terjedni a hír, hogy be fogják zárni a bányákat, és az emberek féltették a munkahelyüket. Senki sem azért ment, hogy megverjen másokat. Én nem voltam Bukarestben sem, de mesélték kollégák, hogy olyan emberek kerültek ott a soraikba, akiket sose láttak. Beépített emberek lehettek, akik hergelték a hangulatot. A bányászat nehéz munka, a bányászok körében nagy az összetartás. Ezt, és a sok szép bányászhagyományt szeretnénk éltetni itt a Zsil-völgyében.