Habok szárnyán

Nyár van, és meleg! De nagyon. Vízpart, strand, szabadság, hűvös szoba, görögdinnye, sör, lángos (Amerikában édes-cukrozott mázas fánkkal helyettesítendő), rendszerint ezek azok a mágikus szavak, amelyek nyár elejétől agyunk egy részét elfoglalják. 

Európa rekord melegeket dönt, Amerika melegebb államaiban (Florida, Texas, Új-Mexikó, Arizona, Kalifornia) viszont május végére már mindenkinek annyira elege van a forróságból, hogy embereket az utcán nem is nagyon látni. Reggel elmennek dolgozni, esténként kiülnek a tengerpartra, vagy az úszómedencékhez. Itt ugyanis minden lakónegyednek 4-5 medencéje van, annyira kibírhatatlan a meleg. És a pancsoló gyerekek öröménél csak a lubickoló felnőtteké a látványosabb.

A nyár a tökéletes idő arra, hogy az ember egy kicsit elmeneküljön a szokványos forróságból és a még tikkasztóbba menjen „nyaralás” gyanánt. Szállodahajók (cruise) megfizethető áron nyújtanak életre szóló élményeket, amelyek szinte olcsóbbak, mint a nyaralás repülővel, vagy ország nyakunkba vétele ilyen eszeveszett benzinárak mellett.

Szerencsére lakásunk nem esik messze az egyik kikötőtől, ráadásul floridai lakosok vagyunk, ezért elég nagy kedvezménnyel befizethettem egy tíznapos Karib-tengeri útra. Évekkel ezelőtt többször nyaraltam ilyen luxushajókon, de akkoriban ez még csodaszámba ment. Mára szinte olyan tömegnyaraltatás lett, mint az olcsó, néha büdös fapados repülőjáratokon való utazás.

És hová utazhatnánk máshova, mint a tikkasztó Mexikóba és a Kajmán-szigetekre? 

Mindig érdeklődve figyelem, hogy embertársaim hogyan lazulnak el a szabadság alatt, és hogyan térnek vissza a civilizációba pár nap elteltével. Élményeimet és gondolataimat osztom meg Önökkel!

Az egyik legnépszerűbb hajótársasággal indultunk neki a maják földjének és a kánikulának. A 14 emeletes hajó impozáns bejárata és látványterve valóban úgy lett kialakítva, hogy az ember „köpni-nyelni” ne tudjon, amikor belép a vas monstrum belsejébe.

Szerencsére szép szobát kaptunk. A kilátásra nem volt panaszunk, hiszen minden ablak a tengerre nézett. A szokásos, fárasztó kicsomagolás után elindultunk felfedezni a hajót, amit valóban úgy kell elképzelni, mint egy úszó szállodát. A szobák rendszerint a középső, alsó szinteken helyezkednek el, a szórakoztató és sportlétesítmények, éttermek pedig a legfelsőkön. Mivel annyira kommersz és egyértelmű minden, már meg se mutogatják az embernek, mi hol van. Felvittek a hajó menekülő útvonalának fedélzetére, ott mindenki kapott egy számot, ahol jelentkezhet, ha süllyed a hajó (mert pánikban csak azt a számot fogom hajtogatni – gondolják ők). Ezt követően mindenki ment, amerre látott.  És ha az ember lánya és az ő csöppsége éhes, hát a 300 méteres hajó és az emeletek nem gördíthetnek akadályokat elé.

Mivel a hajóút alatt mindenfajta étkezés és üdítő ingyenes (csak előbb meg kell találni és betájolni a 8 éttermet), az ember könnyen abba a hibába eshet, hogy nem épp a legegészségesebbeket teszi a tányérjára. Habár gondolkodásmódot változtattam és átfogalmaztam a könnyű ételek fogalmát erre a pár napra, néha még így is lelkiismeret-furdalásom volt. Igaz, nagy saláta- és húsevő, gurmanétel-készítő és -díszítő vagyok, sokéves tapasztalatommal (mint háziasszony) már-már a tökéletesség mércéjét kezdem megütni, persze a saját határaimon belül – ennek ellenére nem tudtam ellenállni az édességvonatnak. De amit az ember ezen a hajón lát, hát nem meglepő, hogy a látványtól is jól lehet lakni (ettől azért elég messze álltam). Tengeri herkentyűk különféle öntetekkel, pizza-hegyek, 14 féle bab-bár, 19 féle saláta, 8 féle hús – 27 formában és ízesítésben elkészítve, gyümölcs és virágkosarak – cukormázzal, 19 féle torta, 24 féle sütemény, 6 féle puding – és ezek választékát és ízét naponta cserélték.

A hajón rendszerint 15-20 nemzetiségű dolgozó van, számuk elérheti a 900-1200 főt is, a hajó méretétől függően. Az utasok száma mindössze 2000, tehát kb. 2 utasra 1 személyzet esik.

Ahogy a hajó tíznapos útjára elindult, vele egy időben indult a szórakoztatás és a kilók többlete is.  Az első napokban teljesen elveszítettem az időérzékemet, mert napozás, gyerekprogramok, pancsolás, gyermek-diszkók, és a szórakoztató műsorokkal ugyan nem tudtam betelni. Így nem csoda, hogy amikor a szobánkba értünk, már csak aludni volt erőnk, semmi másra.

Pár napos hajóút után kikötöttünk első állomásunkon.

 

MEXIKÓ

Ha az ember, akár rövidebb ideig is, nem érez talajt a lába alatt a mozgó hajó miatt, bizony örül, amikor partra ér. És amikor egy még melegebb helyre érkezik, mint ahonnan elindult, hát leperzselődik még a cipője talpa is. De egy biztos. Az életben soha nem hagynám ki.

Miért is kellene? Ha már az ember ott van, szinte mindent látni szeretne. Na, hamar kiderült, hogy ez nem így lesz. Úgy elvesztem a türkiz színű tenger látványában, hogy mozdulni nem akartam, így programjaink egy részét hamarosan lecsökkentettük a felére. Míg turistatársaim bőszen vásárolgatták a fele áron kínált konyakokat, rumokat, ékszereket, addig mi kirándultunk egyet az egyik kis szigetre, amelyet csak a turisták vehettek birtokba egy teljes napra, persze a befizetett extrák után. Jó volt érezni, hogy ezen a szigeten 24 turistán és a 8 fős személyzeten kívül, akik agyonkényeztettek minket ételekkel, italokkal, senki más nem volt. Úgy éreztük magunkat, mint Robinson, csak nem magunknak kellett a halakat fognunk. Ellenben a kókuszokat már mi vertük le, hogy ihassunk belőlük. Mi több, a koktélokat ezekben szolgálták fel, miután kiittuk az értékes nedűt. Ellenben feltűnt, hogy a kókuszok már eleve hidegek voltak, amikor lekerültek a fáról. Ha ezeket nem érkezésünk előtt rakták fel a fára egyenesen a hűtőből, hát én megeszem a kalapom...

 Estefelé a sok mámoros turistát visszaszállították a partra, de ha valakinek ereje, vagy netalán normális véralkoholszintje volt, azt kitették a városban még egy gyors, hajóindulás előtti „shoppingolásra”.

Itt összefutottunk a többi hajó utasaival, akik már a kikötés óta vásárolgattak. Először nem tudtam megérteni, hogy lehet egy teljes napot gyémántok nézegetésével eltölteni, majd hirtelen megvilágosodtam. A kirakatok ablakaiból mintha minden egyes gyémántkarát az én nevemet suttogta volna. Hosszú tömött utcák sorain a gazdag választék egyszerűen bénító látvány volt. Minden típusú, formájú gyémánt kapható, nem beszélve a drágakövekről és a végtelen mintázatú arany, ezüst, fehérarany ékszerekről. Kapni lehet laptopot aranybevonattal és kristály berakással, aranysarkú cipőt, gyémántberakású órát, hajcsattot (hogy a kislányok se maradjanak ki a jóból), táskát meg minden mást, ami nélkül valószínűleg boldogulnánk még egy pár évtizedig, ha nem is találták volna fel. De nem, itt az emberek szinte minden bánatos borzalmat feltalálnak, hátha megveszik a turisták. És végül is igazuk van, legalább van munkájuk. Pár évvel ezelőtt, amikor itt jártam, az idős nénik még kis kosaraikat, az ágyterítőket, a szőnyegeket, karkötőket fonták színes szalagokból, bőrökből. Mára a nénikék eltűntek, a gyorsbeszélő, igazi macsó férfiak váltották fel őket, hiszen tudják: a nők az egzotikus melegben a vagyonukat is elköltenék, ha valaki életük legjobb árát ajánlja a számára tökéletes gyémántra vagy bármi másra, ami csillog. És a napfényben, a forróságban, a helyi sör és koktél mámorában szinte minden csillog. De a nők szeme a legjobban. Ha az ember nem vigyáz, és a bankkártyáján nincs limit, bizony csak egy gyémántgyűrűvel és az emlékeivel térhet haza. Érdekessége ezeknek a „gyémánt túráknak” az, hogy ezeket rendszerint férfikísérő nélkül szervezik meg. Velük ugyanis más tervük van... Habár ennyi vásárlás után a nőknek úgy kellett szaladniuk a férjük elől a fedélzeten, mint a kis mexikói egérkének, Speedy Gonzalesnek (Pat Boone-nak volt egyik legsikeresebb száma). Emlékeznek még rá?

Miután mindenki boldogan visszaérkezett a hajóra, és útnak indultunk következő állomásunk felé, kezdődött csak az igazi mulatozás a fedélzeten. Esti diszkó, kaszinó, élő zene, 8 működő bár, éjszakai fürdőzés, show-műsorok tömkelege bátorította a pár nappal ezelőtt még gátlásosnak tűnő vendégeket.  Az ötödik napon megérkeztünk második célállomásunkra...