Hátradőlhetünk-e ma nyugodtan?

Tizenöt éve, 2004. április 25-én állították fel újra Aradon a Szabadság-szobrot. Az évfordulót megelőző napon a Megbékélési parkban, a szobornál elhangzott négy beszéd közül az RMDSZ jelenlegi (Kelemen Hunor) és volt szövetségi elnöke, a 15 évvel ezelőtti avatón is részt vett Markó Béla beszédeiből idézünk.

Kelemen Hunor

(...) Az aradi Szabadság-szobrot 1890-ben állították fel, 1925-ben pedig már el is távolították addigi helyéről és egy várárokba száműzték, ahonnan ádáz közéleti küzdelmek árán 2004-ben került ismét köztérre.

Ez magyarán annyit jelent, hogy létezésének 129 évéből erdélyi magyar szabadságunk szimbóluma csupán 50 évet töltött szabadságban. Ezek a számok, köztük a rabságot jelölő 79 év azt is mutatja, hogy milyen drágán mérték szülőföldünkön azt, ami minden ember számára a legelemibb szükségletek legfontosabbika.

És ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogy az 1989-es forradalom óta eltelt 30 évből csupán 15 méretett ki szabadságként az aradi Szabadság-szobornak, akkor ebből azt is felmérhetjük, hogy szabadságjogaink megszerzésében vajon ma, 2019-ben hátradőlhetünk-e nyugodtan, elégedetten.

A szobroknak, akárcsak az alkotóiknak és az embereknek általában, sokféle élete lehet.

Vannak olyan szobrok, amelyek nem élik túl még az alkotójukat sem. Vannak, amelyeket elsöpörnek lázas forradalmak, és vannak, amelyek szoborparkokban és múzeumokban emlékeztetnek letűnt idők alkotóira, a szépségről alkotott gondolatokra, vagy akár egy egész kor, egy egész társadalom mentális állapotára.

És vannak szobrok, amelyek mindig többet jelentenek, mint egy műalkotás, mint egy esztétikai értelemben is tökéletesen megkomponált mű, mert minden ember és minden kor soha nem szűnő óhaját fejezik ki, a mi esetünkben a szabadság iránti vágyat.

Zala György alkotása egy ilyen remekmű, és ezzel is közelebb jutunk annak megértéséhez, hogy miként élte túl, élhette túl azokat, akik különböző társadalmi és politikai berendezkedések alatt, de évtizedekig rettegtek ettől az alkotástól.

Hungária főalakja körül ott van az ébredező szabadság, ott van a harckészség, az áldozatkészség és a haldokló harcos allegorikus alakja. És ez így együtt tökéletesen kifejezi egy ember, egy nemzedék, de igazából bármelyik ember és bármelyik nemzedék állandó törekvését.

Mert, tisztelt barátaim, a szabadság kérdése mindig időszerű. Az emberi történelem minden korszakában időszerű volt, meghatározó eleme a közösségek identitásépítő törekvéseinek.

Időszerű ma is, a 21. században. Mert amikor azt hinnénk, hogy éppen elértük a szabadságot, akkor pillanatok alatt ismét elérhetetlen távolságra kerül, mindig odébb van, mindig egy lépéssel a kor embere előtt, újra és újra elérendő célként jelenik meg.

Minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga szabadságharcát. Minden nemzedék elé tornyosulnak olyan kihívások, amelyek veszélybe sodorják az egyén és a közösség szabadságát. És ahol veszélybe kerül a szabadság, ott mindig veszélybe kerül az emberi méltóság is. Mert teljes emberi életet szabadság nélkül, méltóság nélkül nem lehet élni.

Ahol nincs szabadság, ott előbb-utóbb gyökeret ereszt az önkény – az ezerarcú önkény, amely minden korban és minden társadalomban könnyen fölüti a fejét.

És itt most sorolhatnám a példákat a mi életünkből, megmutathatnám az ezerarcú önkény egyik-másik arcát, ahogy a 21. században is vissza-visszalopakodik és megpróbál elhatalmasodni egy egész társadalmon.

Mert mi lenne egy 100 ezer eurós bírság egy kétnyelvű feliratért, amelyet a bíróság ró ki egy polgármesterre, ha nem ennek a kísérletnek az egyik arca?

És mi lenne az, hogy a nemzeti szimbólumainkat tiltani próbálják, ha nem egy másik arca ugyanannak a próbálkozásnak?

És miért gondolnánk, hogy az anyanyelvű oktatás korlátozására tett kísérlet a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetemen vagy egyik-másik iskolában a közösségi vagyon visszaállamosításának kísérlete például nem mind-mind egy újabb és újabb próbálkozás arra, hogy kevesebb szabadságunk legyen, és az emberi méltóságra mérjenek csapást?

De ennek a szoborcsoportnak a viszontagságos élete bennünket arra is megtanított, hogy nem hátrálhatunk meg. Megtanított arra, hogy talpra kell állnunk, ha elbotlasztottak, és megtanultuk azt is, hogy nemcsak képesek vagyunk talpra állni, de akár az árokba döntött szobrokat is talpra tudjuk állítani.

És azt is megtanultuk, folyamatosan mondjuk és érvelünk: egyik szabadság sem irányulhat és nem is irányul egy másik szabadság ellen.

A szabadság nem olyan, mint az anyagi természetű javak. Nem olyan, hogyha osztjuk, egyre kevesebb lesz belőle, hanem pontosan ennek az ellenkezője igaz.

Azzal hogy a másiknak is jut, azzal több lesz, és nem kevesebb. Azzal, hogy a mellettem élő is szabad, az én szabadságom nem fogy el, hanem több lesz, nem meggyengül, hanem megerősödik. És ez így nemcsak az egyénekre, hanem a népekre, nemzetekre is igaz. És ezt ismételten mondjuk román barátainknak, ismételjük nap mint nap, hétről hétre, évről évre. És egyben felelősség is. Felelősség egymásért, egymás szabadságáért, egymás méltóságáért. Mert szabadság és felelősség mindig együtt jár.

 (...) Felelősséggel tartozunk az előttünk élt 50 nemzedékért. Azért az örökségért, amit tőlük kaptunk, még ha a ma élő nemzedékek különbözőképpen értik és értelmezik azt.

De a mi felelősségünk az is, hogy legyen egy 51., 52., 53. nemzedék is, legyen, aki folytassa a sort, legyen, aki újraértelmezze a múltat, és bárhogyan is értse azt, de érezze a magáénak. Ezért csak azt tudom mondani ma is, és azt kívánom a magunk számára, hogy legyen erőnk és bátorságunk, legyünk bölcsek és megértőek, készek az együttműködésre a szövetségkeresésben, de hajthatatlanok akkor, amikor a szabadságról van szó. Mert mindenre szükségünk van ahhoz, hogy ez a szobor, ez a jelkép, ez a szimbólum a következő évtizedekben is köztéren álljon, útmutató legyen, világítótorony azok számára, akik a nemzet szabadságáért vállalják a mindennapi munkát.

Markó Béla        

A napokban immár harmadszor is megjelentettük a Szabadság-szobor történetét idéző Kiszabadítottuk című RMDSZ-kiadványt. Ehhez a harmadik kiadáshoz Király András írt egy kiváló utószót, kiegészítve az 1890-es szoborállítástól a 2004-es visszaállításig tartó százhuszonkilenc évet az azóta eltelt tizenöt esztendővel. Van viszont ebben az utószóban egy mondat, amely elgondolkoztatott. Így hangzik: „A tizenöt év hozadéka, hogy a szoborban ma már egyre inkább a műalkotás szépségét látják.” Hát ilyen egyszerű? – tettem fel a kérdést magamnak. Eltelik másfél évtized, és már nem az egykori politikai küzdelem feszültségét érezzük, nem az időnkénti kudarcok keserű íze, nem a visszaállítás utáni napok diadalmámora ötlik fel bennünk, hanem csak az a monumentális szépség, az a lenyűgöző művészi élmény, amelyet Zala György halhatatlan remekműve mindannyiunkból kivált? Ennyi lett volna csupán? Hol vannak azok az ádáz viták 2003-ból, miután a tervezett visszaállítás előtt nem sokkal felhívott a román miniszterelnök, hogy leállította a munkálatokat? Hol vannak az ökölbe szorult kezek, a visszafojtott dühök a 2003-as október 6-i megemlékezéskor, az üres betontalapzat előtt? Hol van a robbanásig feszült indulat, amikor ugyanazon az őszön a bukaresti kormánypalotában azt mondta nekem a kormányfő, hogy amíg ő miniszterelnök, ez a szobor nem fog állni? Hol van az a sötét harag, hogy nem érdemes? Hogy nem lehet! Hogy semmi értelme a párbeszédnek, a lassú előrehaladásnak, a kompromisszumkészségnek, ha úgyis ez lesz a vége! Ha egy üres talapzattal maradunk annyi ígéret, sőt, írásos egyezségek után! Hol van az a szörnyű szorongás, hogy miután bevágtuk magunk mögött az ajtót, az ismét kinyújtott kezet mégis elfogadjuk, de vajon nem lesz-e megalázó kudarc ebből is? Hol van aztán az a radikális fordulat, hogy ugyanaz a miniszterelnök, szembefordulva végre a nacionalista nyomással, elismeri, hogy igazunk volt, és 2004 márciusának első napjaiban aláírja a kormányhatározatot a Szabadság-szobor visszaállításáról. Máig neheztelek rá azelőtti megtorpanásáért, de máig becsülöm, hogy végül mégis az együttműködést választotta. Ilyen a politika, ilyen a román–magyar viszony. De visszatérve az említett utószóhoz, folytatom kérdéseimet: hol vannak a politikai tanulságok, ha már csak a műalkotás szépségét látják a szoborcsoportban, akik nap mint nap erre járnak?

Nem tudom, igaza van-e teljes mértékben egykori kollégámnak, máig barátomnak, hogy tényleg már ennyire természetessé vált-e itt ezen a helyen ez a világraszóló műremek, megtörténhet, hogy mégsem tartunk még itt, és ahogy a körülöttünk levő világot elnézem, bizony még számolni kell a fel-fellángoló nacionalizmussal, szítják még a gyűlöletet is elegen körös-körül, minden oldalról, talán többen is, mint ezelőtt tizenöt évvel, de köszönöm mégis ezt a gondolatot. Fogalmam sincs, hogy amikor még a rácsok mögött, a minorita templom udvarán néztem a darabjaiban is gyönyörű Szabadság-szobrot, és később, amikor már itt a téren felállítva megpillantottam, a művészet hatott-e rám vagy a történelmi múltunkért folytatott küzdelem sikerének semmi máshoz nem hasonlítható érzése. Nehéz nekem különbséget tenni, és azoknak az aradiaknak, akik nap mint nap abban a kívánságban éltek, hogy legyen látható ismét a Szabadság-szobor, természetesen még nehezebb. Mégis itt van ez a mondat, és jó, hogy itt van. Hogy ez a szobor vagy szoborcsoport ma már mindenekelőtt egy felbecsülhetetlen értékű műalkotás. Persze a magyar történelem emblematikus emlékműve is, akárcsak a másik erdélyi remekmű, a kolozsvári Mátyás-szobor. 2004-től kezdve Zala György munkájának olyan szimbolikus jelentése van számunkra, amit újra meg újra fel kell eleveníteni. Főleg akkor, amikor csüggedni látszik ez a közösség, mint mostanában is sokszor, ha megoldhatatlannak tetsző problémákkal szembesülünk, mint például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzete vagy a törvényes rendelkezéseket semmibe vevő bírósági ítéletekkel ismételten leszedetett zászlók, feliratok. És folytathatnám a példákat. Aradon sem volt könnyű annak idején a Csiky Gergely középiskola státusának megnyugtató rendezése. Mennyi időre, mennyi energiára, mennyi csalódásra volt szükség a sikerhez a Szabadság-szobor esetében is. Igen, nagy-nagy politikai üzenete van annak, ami történt, és ezt nem szabad felejteni. Aki éppen hitét veszítené, aki éppen lemondana céljairól, aki éppen hátat fordítana a közéletnek vagy a politikának, gondoljon mindig a Szabadság-szoborra, és tudni fogja, hogy ami ma lehetetlennek látszik, holnap lehetséges lesz.

Sok vitánk volt annak idején a román politikusokkal itt Aradon is, Bukarestben is, hogy hova kerülhet a Szabadság-szobor. Az eredeti helyére nem, de a Tűzoltó-térre végül kikerülhetett. Rá kell jönnöm, hogy jelképes döntés volt ez, hiszen a szomszédos Tűzoltó-torony azt szimbolizálja, ideje már ezt a hosszú-hosszú történelmi tüzet kioltani, ideje a gyűlölet lángját egyszer s mindenkorra elfojtani. Ismétlem, nem könnyű ez, de higgyék el, lehetséges. Bizonyíték rá éppen ez a szoborcsoport. Számunkra talán egy politikai tűzoltás emléke. De akik ma nézik: egyszerűen egy szépséges műalkotás.

Kedves aradiak, örülök, hogy tizenöt év múltán ismét együtt lehetek önökkel, akik jól tudják, a szívós küzdelemnek előbb-utóbb meglesz az eredménye. Köszönöm Aradnak ezt a múlhatatlan tanulságot.