Hogy megérezzék: jó nekünk itt lenni!

Idén augusztus 1-től szolgál Csernakeresztúron és Piskitelepen Hanuleac Tamás plébános. 

– Milyen volt a megérkezés, mit hozott magával, milyen tapasztalatot, és hogyan látja ezt a dél-erdélyi kisközösséget? – kérdeztük a  cserkészkörökben is aktív fiatal plébánost.

– A  Jóisten áldjon minden kedves olvasót! Röviden magamról: Gyergyószentmiklóson születtem 1988. december 9-én. Már gyermekkoromban megszólított Isten, és hívott, hogy az ő szolgálatába álljak.  Az akkori főesperes plébános, főtisztelendő Hajdó István megszólított, hogy menjek ministrálni. És amikor az elsőáldozási szentmisén az Úr Jézus szent testét magamhoz vettem, akkor éreztem egy hívást, még gyermekként, de később ennek tudatában alakítottam az életem. Bár az elemi és általános iskolában a matematika volt az erősségem, és nagyon szerettem a sportot, nyolcadik osztály után ezt mind hátrahagytam, hogy eljöjjek Gyulafehérvárra, a kisszemináriumba, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumba (ahol humán szakú osztály volt), hogy kiteljesedjen az életemben az isteni hívás, és igazán meggyőződjek arról, hogy Isten milyen utat szánt nekem. Tíz évet éltem Gyulafehérváron, a középiskolai és a teológiai éveket, közben volt egy gyakorlati év Székelykeresztúron és Csíkszeredában. A papi jelmondatom a Bibliából a XXIII. Zsoltár hatodik verse: Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján. Ezt megtapasztaltam előtte, és a papi életemben is. Dr. Jakubinyi György érsek atya Gyulafehérváron szentelt szerpappá (diakónus) 2014. június 29-én Szent Péter és Pál apostolok ünnepén. Az első szolgálati helyem az egyházmegye szinte legkeletibb plébániáján volt Gyímesbükkön, Bákó megyében, ahol megismerhettem a gyímesi csángó közösséget. Hat évet szolgáltam ott, segédlelkészként, majd Gyergyóalfaluba kaptam kinevezést, szintén segédlelkészként, ahol ugyancsak hat évet szolgáltam. Hogy mit hozok magammal az előző helyekről? – leginkább a fiatalokkal, gyermekekkel, de ugyanakkor az idősekkel való foglalkozás tapasztalatát, élményét. Sok tevékenységbe beleláttam, vagy éppenséggel vezethettem. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy a közösségeinkben, a társadalomban mennyire van jelen a hagyományos kereszténység és a tudatos elköteleződés. Mert nem elég, hogy a szülők mondják, hogy kötelező menni a szentmisére, hanem napjainkban fontos, hogy a fiatalok és az emberek megértsék, hogy miért. Nem csak szokásból, hanem sokkal inkább azért, mert megértettük, megtapasztaltuk, hogy jó a szentmisén részt venni, jó az Istennek a közelsége, és a szentségeken keresztül megérinti a lelkünket.  Ide megérkezve még ismerkedem a tájjal, ismerkedem a kultúrával, az itteni ember mentalitásával, azzal, hogy mi az, ami fontos számukra. Amit örömmel tapasztaltam, hogy itt Csernakeresztúron az emberek szép százalékban vannak jelen a szentmisén, mert fontos nekik az Istennel való bensőséges találkozás. Jó látni azt, hogy a gyermekek, akik eljönnek az Isten házába, nagy részük ott van az oltárszolgálatban, ministrálnak. Ez egy nagyon szép és pozitív tapasztalat itt a  dél-erdélyi pasztorációban.

– Helyi cserkészkörökben is nagy reménységgel várták az érkezését, hiszen Déván három évtizedes hagyománya van a cserkészetnek, és a kinevezésével együtt érkezett a hír, hogy lelki vezetőként, de szervezőként is aktív tagja a Romániai Magyar Cserkészszövetségnek. Beszélgetésünk idején is cserkészpolót visel. Hogyan vált a mozgalom élete részévé? 

– A cserkészettel már gyermekkoromban találkoztam. Igaz, Gyergyósznetmiklóson nem sikerült csapattaggá válnom, mert amikor szerettem volna kiscserkész lenni, sajnos a csapatvezető elköltözött, és az újoncokkal, jelöltekkel nem tudtak foglalkozni. Később Gyulafehérváron találkoztam a cserkészmozgalommal, tizedikes voltam, amikor cserkészfogadalmat tettem éppen itt Déván, 2004. április 24-én volt a próbáztatás és fogadalomtétel. Úgyhogy ilyen vonatkozásban kötődöm is Dévához. Később a kántoriskolában és a kisszemináriumban is megszűntek a cserkészfoglalkozások és csak amikor Gyímesbükkbe kerültem, ott lettem aktív cserkész. Épp újraalakulóban volt a csapat, kértek, hogy segítsek. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy hogyan lehetek jelen lelkipásztorként a cserkészmozgalomban, ezért nagyon sokat olvastam és tanultam, hogy valamilyen szinten taníthassak. Közben a gyakorlatban is sok mindent elsajátítottam, olyan pedagógiai módszereket, amiket a plébánián, a hittanórákon is felhasználok. Nemcsak lelki vezető voltam a csapatban, hanem aktívan részt vettem a foglalkozásokon, a táborszervezésben is. 2018-ban kezdtem el a felnőtt őrsvezető képzést, majd a segédtisztit, és ezután kértek fel a szövetségben, hogy legyek lelkivezető-helyettes katolikus részen. Majd amikor dr. Kerekes László, akkori kézdivásárhelyi plébánost segédpüspökké nevezték ki, akkor kértek fel, hogy nagyobb szerepet vállaljak a szövetségben a lelki vezetésben. Azóta hála Istennek nagyon sok szép programot tudtunk megvalósítani. Én azt látom, hogy a cserkészeten belül is nagyon fontos hogy jelen legyen az egyházi személy, akár a katolikus vagy más felekezetű lelkészek, hiszen a cserkészetnek három fontos alappillére van: Isten, haza és embertárs, és fontos, hogy az Istennel való kapcsolat élő legyen a cserkészcsapat életében. Ne csak elmondjunk egy imát a foglalkozás elején és végén, vagy egy Miatyánk-ot fogadalomtételkor, és azzal kimerítettük a cserkészeten belüli vallási életet, hanem, hogy a nevelésben tényleg alappillér legyen a hit, erre építhessék a fiatalok az életüket, erre épüljön a csapat, a közösség. Én a cserkészmozgalomban megtapasztaltam, hogy ez egy olyan nevelési mód, ahol a fiatalokat életrevalóságra, természetszeretetre lehet nevelni, és ahol képesek elmélyíteni az Istennel való kapcsolatukat, megtapasztalni különböző imamódokat, akár foglalkozásokon, akár cserkésztáborokban. 

– Gyakran hangzik el mostanában, hogy a fiatalok eltávolodtak a keresztény egyháztól, nem igazán érdekli őket az egyházi tanítás. Ellenben azt tapasztaljuk, hogy mint minden kornak a fiatal nemzedéke, a mai gyermekek, fiatalok is keresik a lelki táplálékot, keresik az életük értelmét, a célt, a kapaszkodókat. Lát-e közeledési lehetőséget az egyház és a fiatal nemzedék között?

– Nagyon sokat gondolkodtam azon az évek folyamán, hogy a mai fiatalok számára, nyilván nem mindenkinek, de sokaknak, unalmasnak tűnik a szentmise. A kérdés tehát az, hogy mi, mint egyház, illetve az egyház képviselői, tudunk-e arra figyelni, hogy a fiatal megismerje a szentmise értékét? Az elsődleges kérdés, hogyan tudnánk a szülőket is arra nevelni, hogy valós példát jelentsenek a gyermekeknek? Hogy a gyermek, fiatal megérezze: a szülő nem csak kötelességből jár szentmisére, hanem azért, mert jó neki ott lenni. Mint ahogy Péter apostol megtapasztalta a Tábor-hegyen Jézus Krisztus isteni dicsőségét, és kimondta, hogy Uram, jó nekünk itt lenni.  Ott akart maradni Jézus Krisztus dicsőségének a helyén. Hogy a fiatalok is megtapasztalják azt, hogy a templomba bemenni, ott lenni jó. Hogy ott nem végig kell szenvedni azt az egy órát, hanem hogy Isten jelenlétében milyen csodálatos módon tudnak a lelkükben alakulni a dolgok. Rohanó világunkban sajnos sokszor beesünk a szentmisére. Sokszor mire lélekben is megérkezünk, a mise fele már lejárt. De az sem baj, ha végül is megtörténik a megérkezés. De jó lélekben készülni és jelen lenni, megtapasztalni a szentet. Ilyen értelemben, kérdés nyilván, hogy mit tudnánk tenni mi papok, hogy a fiatalság megértse a szentmisének a lényegét. Itt mindig példaként hozom fel a pont egy évvel ezelőtt szentté avatott olasz fiatalt, Carlo Acutis-t,  aki elsőáldozásától kezdve nem mulasztott el egy napot, hogy szentmisére ne menjen. Amikor a szüleivel nyaralni készültek, az volt az első és legfontosabb, hogy a szülei úgy válasszanak ki szálláshelyet, hogy ő minden nap tudjon szentmisére menni. Van egy nagyon-nagyon szép idézet tőle, hogy ő nem érti, hogy miért van az, hogy egy futballmérkőzésre vagy egy filmvetítésre olyan hosszú sorok állnak, hogy bejuthassanak, és az Oltáriszentség előtt olyan kicsi a sor a szentáldozásra. Pedig ha tudnánk, hogy az oltári szentség jelenlétében lévő Krisztus mekkora érték, akkor sokkal nagyobb sor kéne legyen. Ő már fiatalon megértette ezt. Mindössze 15 éves volt, amikor leukémiában meghalt. Betegségét keresztként fogadta el, és szenvedését is felajánlotta Istennek. És ez egy példa, de még vannak más fiatalok is. A mai világ társadalmában egy-egy helyen, egy-egy közösségben a fiatalok körében van olyan, hogy kinézik azt, aki vallásos, aki még imádkozza a rózsafűzért. És kérdés, hogy hogyan tudunk neki segíteni, hogy ebbe az apostoli tevékenységbe ne fáradjon bele és ne szégyellje. Ha ő kapott Istentől ennyi kegyelmet, annak meglesz a gyümölcse a többiek életében is, hogyha látják, hogy ő állhatatosan ki tud tartani. Nagyon sok kérdés van ilyen téren, és nincsen recept, mert minden fiatal lelke másképpen rezdül. A legfontosabb, hogy beszélgessünk velük, és a fiatalok – de ugyanúgy a középkorúak vagy idősek is –, a pappal való találkozás során megérezzék, hogy a pap Isten kegyelmének a közvetítője az emberek között. A pap Isten felé és az emberek felé is szolgál, és arra hivatott, hogy Isten szeretetét és kegyelmét közelebb vigye az emberekhez, megtapasztalhatóvá tegye, hogy Isten jó hozzánk. És jó, hogyha van egy olyan barátunk, akivel bármikor beszélgethetünk. Hogy az imánk ne csak kérő imádság legyen, szokták mondani, hogy zuhanó repülőn és süllyedő hajón nincs ateista, de ne csak a bajban legyen őszinte az imádság, hanem legyen hálaadás és Istendicsőítés is. Amúgy nagyon-nagyon mélyen érintett engem, amikor aktívan részt vettem a Gyulafehérvári Főegyházmegye legnagyobb ifjúsági táborában, a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón, hogy a fiatalok például a szentségimádás alatt, milyen odaadással vettek részt, hogy láthatóan ott van bennük a vágy találkozni Istennel. Csak vigyázni kell  arra, hogy a világ dolgai ne öljék ki belőlük ezt az Istenhez való kapcsolódást.