I. (Szent) István, az országalapító

2015. augusztus 19. 17:47 (szerda) /

A magyar királyság megalapítása I. (Szent) István (1000–1038) nevéhez fűződik, ezt azonban apja, Géza (Gyeücsa) fejedelem készítette elő. A döntő fordulat 973-ban következett be, amikor elküldte tizenkét főemberét a Német–római Birodalom császárának hívására egy nagy nemzetközi királyi–fejedelem találkozóra Quedlinburgba. Ekkor sikerült hivatalosan békésen rendezni a magyar–német viszonyt. Géza (kb. 970–997) megkeresztelkedett, a keresztségben az István nevet kapta. Szakított a trónöröklés szeniorátusi rendjével és fiát, Vajkot jelölte ki örökösévé – az elsőszülöttségi öröklés Nyugat Európában már kezdett elterjedni.                        

A Kárpát-medence egyesítése                                                                            

Géza nagyfejedelem és az erdélyi Zombor Gyula leánya, Sarolt egyetlen ismert fiúgyermeke, István születési időpontjáról feljegyzés nem maradt fenn. A XI. század végén írt Kis legenda szerint Esztergomban született 975 körül. Mivel Géza 972-ben családjával együtt megkeresztelkedett, bizonyosra vehető, hogy Vajk keresztyénnek született, illetve születése után megkeresztelték. Pogány neve a baj, bej, gazdag, gazda, vezérértelmű török méltóságnévből vezethető le, s a keresztségben az első keresztyén vértanú nevét kapta. Megkeresztelését a Nagy legenda Szent Adalbert prágai püspöknek tulajdonítja. A régi világhoz kevés köze volt.                      

A fiatal herceg elméjét a világtól elzárva papok és szerzetesek pallérozták, s a nyugati kultúra szellemében nevelkedett, bizonyos szinten a latin nyelvet is elsajátította. Már fiatal korában megkapta István a nyitrai dukátus vezetését, 996-ban házasságot kötött a bajor herceg, később II. Henrik német–római császár nővérével, Gizellával. Amikor Géza meghalt, fiát még abban az évben fejedelemmé avatták, amit az ország főemberei esküvel erősítettek meg.                                     

Az ősi öröklési jog szerint, a legidősebb férfi jogán a trón Zerind fia, Koppány somogyi herceget illette volna meg. Ráadásul neki járt volna az elhunyt fejedelem felesége, gyermekei, vagyona. Mivel Veszprém Sarolté volt, ezért támadta Koppány elsőként ezt a várat. István felmentő serege élén Hont és Pázmány német vezérekkel legyőzte Koppányt, magát a pogány vezért Vencellin (Vecelin) német lovag ölte meg.     

Koppány bűnhődése az akkori magyar jogszokásnak felelt meg: a levirátust paráznaságnak tekintették, melynek büntetése felnégyelés és a felnégyelt részek kifüggesztése volt.                                                                                                  

Az ezredfordulón kedvező alkalom kínálkozott arra, hogy István és az ország formálisan is betagolódjon az egyenrangú keresztyén európai államok közösségébe: azaz királyság rangjára emelkedjék, s egyúttal létrehozhassa önálló nemzeti egyházi szervezetét is. III. Ottó fiatal német császár és II. Szilveszter pápa teljes egyetértésben koronát és más uralkodói jelvényeket küldtek Istvánnak, akit 1000. december 25-én, vagy 1001. január elsején Magyarország királyává koronáztak. (István koronája 1044-ben a ménfői csata után a vesztes Aba Sámueltől került III. Henrik császár kezébe. A felségjelvényt a császár visszaküldte Rómába, s ott aztán nyoma vész.)             

A következő évben István hol fegyverrel, hol pedig egyezség révén egyesítette a Kárpát-medencét. Előbb1003-ban anyai nagybátyját az erdélyi Gyulát győzte le, akit a szlávok Projuknak (Maradéknak) neveztek és a magyar törzsfők a szláv „Vojavoda” címével illették.                                                                                                       

Gyula nem állt ellen, feleségével és két fiával, Bujával és Bonyhával megadta magát, kárpótlásul a Duna mellékén és Heves megyében kaptak szálláshelyet. A Magyar Krónika szerint – igen tágas és gazdag országát – az Árpádok államához csatolta. Behódolt Gyula testvére Zsombor is, aki Észak-Erdélyt birtokolta. István a tartományi urak helyére megbízható rokonait ültette: Dél-Erdélybe Gyula helyére unokaöccsét, Erdőelvi Zoltánt helyezte, Észak-Erdélybe Zsombor várába másik unokaöccsét, Dobokát.                                                                                         

Ezt követően uralma alá vonta a Kárpát-medence északkeleti régióját, ahol Aba Sámuel önként meghódolt népével együtt, ennek fejében István húgát kapta feleségül, tartományának egy részét megtarthatta, továbbá a király első számú méltóságviselője lett. A Vata törzzsel szemben sem került sor katonai akcióra.                                               

Komoly hadjáratra volt szükség Ajtony legyőzésére 1028-ban. Családját István nem irtotta ki. Leszármazottai a XIV. Század elejéig birtokolták a Maros menti Ajtonymonostorát, továbbá néhány falut a környéken és a borsod-gömöri határon. Egy másik hadjáratban legyőzte a szlávok és bolgárok fejedelmét, Keánt. Így István saját uralma alatt egyesítette a Kárpát-medence egész területét és az arra kiterjedő központi hatalom megteremtője lett.                                                

 

Az államalapítás 

Államalapító és egyházvezető tevékenysége, amelyeket Szent István királyunk véghezvitt, három területre összpontosult: az egyház megszervezése, a királyi várrendszer kiépítése és az udvari szervezet létrehozása. Ezeket a gyakorlati ország építő tetteket szövik át a törvények, gazdasági intézkedések és a külpolitikai lépések.                                                                                                          

István korának európai államelmélete szerint valamely fejedelem szuverenitásának, függetlenségének legfőbb jele az volt, hogy önállóan rendelkezett országa egyházának ügyeiben. Ellentétben a kortárs dán, cseh és lengyel fejedelmekkel, akik valójában a német császár hűbéresei voltak, s akiknek országaiban a helyi egyházak a német egyházszervezeteknek alárendelten működtek. A királyi szuverenitás megítélésében azért jutott döntő szerep az egyházpolitikai önállóságnak, mert a kor a királyra nem elsősorban világi, hanem egyházi méltóság viselőjeként tekintett. A király koronázása szentségnek számított, s a felszentelt király országa egyházának védelmezője és irányítója lett. A koronázás nemzetközi elismerést biztosított István számára, biztonságát annak, hogy az új királyság kész és képes volt beilleszkedni korának nyugat-európai rendjébe.                                    

István idejében az ország területének 70%-a az Árpádok nemzetsége, illetve a király saját kezelésében állt. Ez jelentette az ország egységét. Az uralkodó támaszai a várak, várrendszer, amelyek palánkkal megerősített földvárak (castrum) voltak. A várhoz várbirtokok és az azt megművelő szolgálónép (civilis suburbanus cadtrenisis) tartozott. A várak élén a várispán állott, aki a várjobbágyoknak (iobagiones castri), azaz a katonák tisztjeinek parancsolt (rangjuk szerint: százados, hadnagy, várnagy). A várnépek egy része katonáskodott (miles), a másik része dolgozott és terményben adózott: kovácsok, ácsok, tímárok, halászok, bortermelők és bortárolók, szakácsok, vadászok stb.                                                                  

A várispánságokra épült rá a vármegye (conütatus), amely elsősorban közigazgatási terület, központjában a földvárral. A vár, amelyhez egy egész összefüggő területű megye tartozott a megyésispán (comes) vezetése alatt állott. Ebben az esetben a várispán és a megyeispán ugyanaz a személy volt.                            

Az országhatár mentén helyezkedtek el a határvármegyék (marchia) élükön a határvárispánnal. A földbirtok rendszere három egymástól eltérő tulajdonosi formában alakult ki: 1. az egyházi birtok – holtkéznek is nevezték – feloszthatatlan volt, a mindenkori egyházi tisztviselő (püspök, apát) örökölte; 2. a világi birtokok: ősi honfoglaló nemzetségfők, idegen lovagok kapták, illetve örökölték; 3. a királyi birtokok: ez volt a legnagyobb, az Árpád-nemzetség magánvagyona volt. Ahogy a királyi birtokok területe csökkent, úgy csökkent a királyi hatalom is.                        

István államában kezdetben jelen volt a több vármegyét átfogó „tartományúri“ kormányzás, mint átmeneti uralom, mint például Ajtony helyén Csanád gyakorolt ilyenfajta hatalmat, aki felügyelet alatt tartotta azon ispánokat, akik elfoglalták Ajtony főembereinek helyét Aradon, Temesvárt, Kevén és Krassóvárában, és ezeknek az új ispánoknak a neve maradt fenn Arad és Keve várak neveiben. Az ispáni vár és a plébániatemplom alatt helyezkedett el a váralja (suburbium), központja a vásártér. A vásárokat vasárnap tartották, és itt hozták forgalomba a király által vert ezüst dénárokat. Az ispán feladatai: katonai vezetés, bíráskodás, az adók begyűjtése, a vámhelyek felállítása (kijelölése), vámok behajtása. A beszedett összegek 2/3 része a királyé, 1/3 rész pedig az ispáné maradt. A királyi vármegyerendszer fokozatosan alakult ki, s István 45 vármegyét szervezett. A király segítői a törvényhozásban a püspökök és a főurak közül kerültek ki. Ők voltak a Királyi Tanács tagjai. A legfőbb méltóság a király után a Nádorispán tisztsége, a király helyettese. Erdély élén külön vezetők álltak: a vajdák.               

A királyi udvarházszervezet behálózta az egész országot, s független volt a vármegyéktől. A királyi udvar mellett kialakultak a királynői és a hercegi udvarházak is. István király az év nagy részében kíséretével járta az udvarházakat, s ott helyben bíráskodott, szervezte az adott országrész katonai, gazdasági és egyházi ügyeit. A királyi székhely Esztergom maradt, de az európai jelentőségű jeruzsálemi zarándokút megnyitása után, 1019-ben új fővárost jelölt ki, mégpedig Székesfehérvár városát. A király minden év augusztus 20-át itt töltötte, és ez lett az országos törvényhozó nap. Augusztus 20. egyben István születésnapja is volt.

Az ő idejében két törvénykönyvet adtak ki. Az I. Törvénykönyv 35 cikkelyt, a II. pedig 20 cikkelyt tartalmaz. A legfontosabb törvények az egyházra, a birtokviszonyokra, a vallásgyakorlásra, a földesúri jogokra, az erőszakos cselekedetekre, az özvegyekre, az árvákra és boszorkányokra vonatkoztak. Törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb, kevésbé szigorú volt. Ez eredményezte, hogy Európa minden részéből megindult a bevándorlás Magyarországra, és itt a legkülönbözőbb nemzetiségűek megtalálták boldogulásuk helyét.                                                                                         

A területileg megszervezett ország kedvező külpolitikai helyzetbe került. Az új jeruzsálemi zarándokút megnyitása 1019-ben bekapcsolta Magyarországot Európa vérkeringésébe.

                                                                                                         

Beilleszkedés Európába        

Ez az út lett a Kelet és Nyugat kereskedelem szárazföldi ütőere. István király a lengyelekkel, Bizánccal, Velencével egyaránt jó viszonyt épített ki. 1030 körül Konrád német császár tört be az országba, de István sikeresen visszaverte, majd a következő évben sikerült megkötni a békét. Ebben az esztendőben halt meg István egyetlen fia, Imre herceg. A legenda szerint vadászbaleset áldozata lett. Élete vége felé, mint aki a ránehezedő felelősséget nehezen viseli, magába forduló, a túlvilági élettel egyre többet foglalkozó, töprengő ember lett István.                            

1030-ban halt meg, az általa alapított királytemetőben, az új fővárosban, Székesfehérvárott temették el. Később 1083-ban Gellérttel és Imre herceggel együtt szentté avatták.                                                                                               

Országot alapított, a kereszténység terjedésében óriási szerepet vállalt, szándéka nemes, korát meghaladó, felvilágosult volt.                                                                                                              

Komádi Sándor

Hozzászólások