Karácsonyi fegyverszünet

1914 nyarán kezdetét vette az első világháború, amelyben több ember veszett oda, mint azelőtt bármely fegyveres konfliktusban.

 II. Vilmosnak tulajdonítják azt az optimista kijelentést, miszerint győztes katonái a falevelek lehullásakor már ismét otthon lesznek. De a németek 1914 ősze elején vereséget szenvedtek a Marne-folyónál, később azonban az ellentámadásba lendülő franciák is elakadtak az Aisne völgyében. Télre, az Északi-tengertől a svájci határig egy összefüggő frontvonal alakult ki, ahol a brit, francia és német hadosztályok védekezésre rendezkedtek be, lövészárkokat ástak – benne mozdulatlanságra kárhoztatott katonákkal, vagy inkább sebtében egyenruhába bújtatott kisemberekkel – drótakadályokat emeltek, és aknákat helyeztek el az ellenség távoltartására.   

És közeledett az első, de nem az utolsó háborús karácsony… 1914 decemberében úgy tűnt, hogy a front karácsonya olyan lesz, mint a világháború bármely más napja, mivel XV. Benedek pápa fegyverszüneti felhívását a szemben álló katonai tömbök egyhangúlag utasították el, a hadviselő országok nőegyletei unoka-, gyermek- és férjféltő, a harcok befejezésére intő levelei sem mozdították előre a béke ügyét. A legfelső katonai vezetők még december 24-én is ragaszkodtak a szigorú hadfegyelem betartásához.

Jézus, azonban a harcoló alakulatoknak megmutatta a követendő utat! 1914. december 25-én váratlanul elhallgattak a fegyverek! Nem sokkal éjfél után, a német katonák gyertyákat gyújtottak, karácsonyi dalokat kezdtek énekelni, sőt, egyes helyeken karácsonyfákat is állítottak, miközben jókívánságokat kiabáltak át az ellenséges lövészárkok lakóinak. A briteket és franciákat meglepte ez a gesztus, de ők is csatlakoztak az énekléshez. Amikor felkelt a nap, a botcsinálta katonák, a tegnap még egymást gyilkoló kisemberek, legyőzve halálfélelmüket, előbújtak fedezékeikből, beszélgetésbe elegyedtek, és az őket hazaváró szeretteik fényképeit mutogatták egymásnak.

Szivart, édességet, sonkát, kenyeret, gombokat és más apróságokat csereberéltek. A „senki földjéről” elszállították és tisztességgel eltemették elesett bajtársaikat. Egyes frontokon, a halálzónában, még futballmeccseket is rendeztek a „Tommy”-k és Fritz”-ek között.

A frontkarácsony a felsőbb hadvezetés számára számos veszélyt tartogatott – mindenekelőtt azt, hogy az egymással barátkozó katonák nem lesznek hajlandóak visszatérni lövészárkaikba –, ezért a vezérkarok mindent elkövettek a további hasonló esetek megakadályozására. A barátság bőrgolyós küzdelmeit felváltotta a halálhozó vasgolyók röpködése.

Az ezt követő években – hátra volt még három háborús karácsony – a vezérkarok mindig kitaláltak valami ördögit. A senki földjét még ünnepnapokon is ágyútűz verte, az egyes alakulatokat pedig időről-időre más-más körzetbe irányították, de így sem tudták teljesen kiirtani a krisztusi szeretetet a botcsinálta frontharcosok lelkéből. 1915 során húsvétkor, majd karácsonykor is akadtak frontszakaszok, ahol hallgattak a fegyverek.  

A karácsonyi fegyverszünetek persze nem mindenhol sikerültek egyformán: voltak frontszakaszok, ahol a szigorúbb tisztek parancsára ezek a napok is öldökléssel teltek, máshol a megegyezés csak a halottak végső nyugalomra helyezését engedélyezte. A fegyverszünet időtartama sem volt egységes – volt ahol csak dec. 25-re vonatkozott, míg máshol újév napjáig is kitartott. Egy dolog viszont mégis közös volt ezekben a karácsonyi történésekben: a fegyvernyugvás és a frontbarátkozás vezérkari parancs nélkül, teljesen spontán zajlott le, egy csipetnyi emberséget és szeretetet hozva az egymást gyilkoló katonák lövészárkaiba. 

„Bármerre nézett az ember, focizó és beszélgető ellenséges katonákat látott” – idézi fel Hugo Klemm a 133-as szász ezredből.

 „Nehéz volt elképzelni, hogy valójában harcban állunk egymással” – idézi fel egy másik szemtanú. „Ez a legemlékezetesebb karácsony, amit valaha láttam, vagy látni fogok: azt hiszem, tegnap öt óta egyetlen lövés sem dördült, egyik oldalról sem. A tegnapi éjszaka tiszta és nagyon hideg volt, úgyhogy nem sokkal pirkadat után tüzeket gyújtottunk, és elénekeltünk pár karácsonyi dalt. A németek kezdték az egészet – lámpásokat tettek ki a lövészárkaik peremére, és átjöttek mihozzánk, boldog karácsonyt kívánni. Még daloltak is nekünk, szóval szépen összebarátkoztunk. A mieink közül pedig páran átlátogattak hozzájuk. Cigit, meg hasonlót is cseréltünk, és jól elbeszélgettünk. Azt mondják, holnap nem lőnek, ha mi sem lövünk, úgyhogy azt hiszem, szép karácsonyunk lesz. Autogramot is cseréltünk, boldog újévet kívántunk nekik, aztán visszajöttünk vacsorázni… El se hisszük, hogy már hetek óta lőjük egymást – olyan furcsa az egész…Soha nem gondoltam, hogy karácsonykor még kezet fogok egy némettel a senkiföldjén, és azt hiszem, a ti fejetekben se fordult meg hasonló. Adjátok át üdvözletemet a szomszédoknak is. Sok szeretettel, Fiatok”  – írja szeretteinek – mai szemmel fikciónak tűnő – levelét valahol az I. Világháború flandriai lövészárkából egy angol közkatona.

Ez a nemes szokás, azonban egyre inkább elhalványult az első világháború későbbi esztendőiben, ugyanis az elhúzódó harcok és az időközben feltalált halálosztó eszközök – a harci gázok, lángszórók és tankok – bevetése mindinkább kiölték a krisztusi szeretet adta emberséget a szembenálló katonákból. Bizony, a háborúk történetében a XX. századot megelőzően szinte természetes volt az ellenfelek lovagias tiszteletben tartása. Az első világháború, újszerű embertelenségeivel, ezt is felszámolta. Talán a pilóták közötti kölcsönös tisztelet maradt az egyetlen kivétel.

Ezt a háborús karácsonyi isteni csoda történéseit örökíti meg Stanley Weintraub Csendes éj című regényében.

Christian Carion: Fegyverszünet karácsonyra, francia–angol–német koprodukciós filmje pedig méltó emléket állít ezeknek a szinte hihetetlen eseményeknek. A film külön érdekessége, hogy a harci jeleneteket Romániában forgatták.    

Murvai Miklós